Augusztus 21-én, Sámuel napján fedezték fel, így kapta a Samu nevet a vértesszőlősi előember
2021. augusztus 21. 08:49 Múlt-kor
„Odatérdeltem a csont mellé, és néztem, majd a földre feküdtem. Nem tudom, mennyi idő telt el. Lassan felemeltem a csuklómat, és megnéztem az órát: fél kettő. Aztán visszaálltam négykézlábra. Végül Futó Jenő ásatási szakmunkás szólalt meg, aki bízott benne, hogy egyszer embermaradványt találunk. – Az? – kérdezte. – Az. Ember – így válaszoltam önkéntelenül, bár még nem hittem el, hogy valóban emberi koponyacsontot látok.” Vértes László ősrégész így emlékezett vissza tudományos munkássága csúcspontjára, 1965. augusztus 21-ére, amikor is a Komárom-Esztergom megyében fekvő Vértesszőlős melletti egyik mészkőbányában páratlan leletre, egy előember nyakszirtcsontjára bukkant.
Az 1965-ös szenzációs lelet feltárása részben Pécsi Márton földrajztudósnak köszönhető, aki egy 1962-es terepgyakorlaton, amelyet Vértesszőlős egyik mésztufabányájában tartott a diákjainak, őskori maradványokra bukkant. A földrajztudós így festette le a nem várt felfedezést:
„Világosan emlékszem, hogy az egyik nap sötét foltot vettem észre a mészkőrétegek között. Arra is emlékszem, hogy elég magasan volt. A diákok valahonnan egy vaslétrát szereztek, azon másztam fel oda. Sajnos, a sötét folt nem mindig tűzhely nyoma. Hiszen jól tudja: néha csak mangán. Ez a folt azonban rétegzett volt, és tele apró, átégett csontdarabokkal. Ismét egy széttört, hasított kavics, majd egy jellegtelen csontdarab.”
A véletlen folytán feltárt csonttöredékekről Pécsi értesítette a Történeti Múzeum ősrégészét, Vértes Lászlót, aki kezdetben nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a feltárt leleteknek, de kis idő múltán mégis érdekelni kezdték a vértesszőlősi csontmaradványok. Vértes 1963 és 1968 között végzett feltárási munkálatokat a mésztufabányában, ahol egymás feletti kultúrrétegekben egy 350 ezer éves előember-telepet tárt fel munkatársaival.
Az ásatás csúcspontja a Samunak becézett előember, pontosabban egy Homo erectus seu sapiens paleohungaricus nyakszirtcsontjának és egy hét év körüli gyermekhez tartozó, három emberi fogtöredéknek a felfedezése volt. A nyakszirtcsont hajdani birtokosát Sámuelnek nevezték el, a sokat hallott történet szerint azért, mert a leletet augusztus 21-én, Sámuel napján fedezték fel. Valójában Futó Jenő kérte meg Vértes professzort, hogy ha ő talál embert, akkor annak Samu legyen a neve. Mivel végül ő bukkant rá, ezért – a professzor úr az ígéretét betartva – Sámuelnek nevezte el. Azt csak később vették észre, hogy aznap éppen Sámuel nevenapja van. Az emberi maradványok mellett ősállatcsontokat, kavicsszerszámokat, megkövesedett levéllenyomatokat és ősállatnyomokat is találtak.
Samuel a Homo erectus, azaz a felegyenesedett ember kései leszármazottja volt, aki a tudomány mai állása szerint az európai neandervölgyi emberek genetikus őse lehetett. Samu a klasszikus értelemben nem vadászott, hanem vadgyűjtő, gyűjtögető életmódot folytatott. Valószínűleg valamelyik közeli ivóhely vagy forrás környékén állt lesben és várta a kisebb vadakat, amelyeket egy súlyosabb fadarabbal agyonütött vagy begyűjtötte a ragadozó állatok által elejtett prédák maradványait, más szóval dögevéssel tartotta fenn magát.
Fejlett vadászeszközei nem voltak, pattintott kőeszközöket, vagy más néven kavicseszközöket használt. A pattintás révén ezeken a kis méretű, átlagban 3 cm hosszúságú kavicsokon primitív vágóélek jöttek létre, amelyekkel az előember feldolgozhatta az elejetett vagy begyűjtött állatok tetemeit. A kilenc feltárt kultúrrétegből több ezer ilyen „eszköz” került feltárásra.
A kultúrrétegek vizsgálata során kiderült, hogy Sámuel már használta a tüzet. A tűzhelyek feketére pörkölődött csontmaradványokból álltak. Úgy tűnik, az itt élő előemberek egyik fontos tüzelőanyaga a zsíros csont lehetett, amellyel azt is biztosítani lehetett, hogy a tűzgyújtáshoz elengedhetetlen „isteni szikra”, azaz a parázs megmaradjon. Ennek bizonyítására Vértes László egy kísérletet is elvégzett: zsíros csontokat és faágakat izzásig hevített, majd ezeket az izzó csont és fadarabokat földdel fedte be, amelyek így a föld alatt akár két napig is izzásban voltak, és a kiásás után alkalmasak voltak tűzgyújtásra.
A Vértes László és munkatársai által feltárt kultúrrétegek a több ezer lelettel, és a kevéske előember-maradvánnyal igazi szenzációnak számítottak a hatvanas években, mivel ez volt Közép-Európában az első igazán komplex, az előember lakhelyét részleteiben a kutatók elé táró régészeti helyszín.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
