Aczél Elvtársnak Szeretettel
2014. november 4. 17:27 Domonkos Eszter, Fekete István
Nem olyan régen a Szent István park déli csücskénél intettünk búcsút Újlipótváros kultúrforradalmárainak, a 20-as, 30-as évek meghatározó értelmiségijeinek, köztük Radnóti Miklósnak, akinek halálhíre 1945 tavaszán érte el Gyarmati Fannit, éppen akkor, amikor végre valahára lezárult a – hazatérést megkoronázó meglepetésnek szánt – hivatalos névváltoztatási kérelemhez kapcsolódó eljárás. Ez alkalommal, tizen-egynéhány évvel és két utcasarokkal odébb folytatjuk a környék kultúrtörténeti felfedezését, amelynek keretében végiglátogatjuk a Kádár-korszak kultúrpolitikájáért felelős Aczél György életéhez vagy munkájához kapcsolódó helyszíneket és épületeket. Nem egészen meglepő, viszont annál inkább izgalmas módon útvonalunk gyakran visz majd vissza bennünket a már jól ismert utcákba és házakhoz, ezzel is ráerősítve arra a megállapításra, hogy a Pozsonyi út környékén bizony mindig zajlott az élet. Merker Dáviddal, a Hosszúlépés. Járunk? Aczél György nyomában Újlipótvárosban című sétáján jártunk.
Kőművessegédből az ország elsőszámú kultúrpolitikusa
Mielőtt azonban belevágnánk, érdemes röviden áttekinteni, ki is volt valójában Aczél György. Az az ember, aki kőművessegédből autodidakta módon – többek között Szerb Antal segítségével – képezte magát Magyarország egyik tagadhatatlanul legolvasottabb emberévé, s akinek egyik legnagyobb költőnk, Radnóti Miklós volt a keresztapja. Aki majd ötven éven keresztül teljhatalmú ura volt a magyar kulturális életnek, s akinek egy szava pillanat alatt felemelt vagy ellehetetlenített bármilyen művészt. Aki a pártelitből egyedüliként a pesti Balzac utcát választotta az ún. rózsadombi káderdűlő helyett. Akinek személyes könyvtára annyi – a kor ünnepelt vagy éppen dicsőségre vágyó, Aczél kegyeit lelkesen vagy kényszerből kereső művészember által – dedikált könyvet tartalmaz, hogy jobbnak látta azt halála után 30 évre titkosítani.
Ha elolvassuk életútját, vagy a vele közelebbi ismeretségbe került kortársak beszámolóit, egy művelt, kissé sznob, de a feltűnést szándékosan, szinte rutinból kerülő ember portréja rajzolódik ki, akit nem a politikai hatalomvágy vezérelt, sokkal inkább önnön fontosságát élvezte, leginkább akkor, ha kértek tőle. Aczél György 1917. augusztus 31-én Appel Henrik néven, Budapesten született szegény, zsidó származású családba. Apja halála után árvaházba került, s kőművessegédnek tanult. A 30-as évek elején előbb a Somér ifjúsági cionista mozgalom, majd a Magyar Kommunista Párt (MKP) tagja lett, ahol – a második világháborút szerencsésen túlélve – lassan lépegetett felfelé a ranglétrán. 1945 tavaszától előbb az MKP budapesti, majd V. kerületi, 1946 augusztusától pedig a Zemplén megyei irodájának munkatársa volt.
Aczél György családja körében
Az 1947-es „kékcédulás” választásokon az MKP jelöltjeként szerzett országgyűlési mandátumot. Az 1949. májusi választásokon újrázni tudott, ám alig két hónappal később, július 6-án letartóztatták. Szabadulása után rehabilitálták, és bár komoly tisztséget hivatalosan nem tölthetett be, tulajdonképpen innentől datálható hatalma: előbb – az MSZMP megalapítása után – Központi Bizottsági tag, majd a művelődésügyi miniszter egyik helyettese lett, s ez utóbbi tisztségében növi ki magát a korszak legbefolyásosabb kultúrpolitikusává. Annak ellenére, hogy konkrét pozíciója és az általa vezetett különféle bizottságok neve szinte évről évre változott, informálisan egy személyben vált az 1956-tól a nyolcvanas évek elejéig terjedő időszak kulturális ideológusává és irányítójává.
Mindezek ellenére egész életében kerülte a fényűzést, saját magának csak nagyon indokolt esetben kért szívességet és saját bevallása szerint a párton belül a diktatúra puhább vonalát képviselte. (Úgy fogalmazott, hogy ő a kötelező rossz, amelynél azonban bőven lehetne rosszabb.) Megítélése ebből kifolyólag a mai napig rendkívül polarizált; se szeri, se száma a róla szóló anekdotáknak és személyes élményeknek, amelyek egy része felmagasztalja, másik része elítéli Aczélt. Vitathatatlan tény, hogy az általa alkalmazott három T elve bizonyos esetekben segített megtalálni a kiskapukat számtalan magyar alkotó számára, akik a "tűrt" és "tiltott" kategóriák határán egyensúlyoztak, de éppen ilyen gyakran ítélt némaságra vagy élethosszig tartó küszködésre számtalan tehetséges művészt és tudósembert.
Pártolói szerénységnek állítják be tartózkodását, míg ellenségei szerint ez nem feltétlenül úriemberségéből, mint inkább félelméből és börtönélményeiből táplálkozott. Utólag olyan vélemény is napvilágot látott, amely szerint számtalan, a korszak meghatározó alakjának számító művésznek tulajdonképpen nem nagyon volt semmilyen közvetlen kapcsolata Aczéllal. Akárhogyan nézzük is, tagadhatatlan, hogy egyedülálló kapcsolatrendszerrel rendelkezett – mind a párton belül, mind azon kívül is – , s ilyen-olyan okból szinte mindenki kereste a kegyeit.
Nos, erről a pontról, véleménynyilvánítás nélkül indulunk el a sétára, amelynek tehát semmiképpen sem Aczél felmentése vagy meghurcolása a célja, sokkal inkább egy korszak hangulatának, közéleti ritmusának megidézése.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
