„Abalonia” – a bőség szigete, amelyet szemétből és hajóroncsokból akartak felépíteni
2018. június 29. 17:24 Múlt-kor
A meg nem valósult álom
A Jaliscót egy kiszolgált hajókat tároló kikötőben találták Berkeleyben. Miután mindent kiszedtek belőle, amit el lehetett adni hasznosítható hulladékként, felszerelték a tengeri élelmiszerek feldolgozására alkalmas üzemmé. Ha sikerül a zátony legsekélyebb részén, a Bishop-szikla közelében elsüllyeszteniük, akár azonnal neki is állhatnak a feldolgozásnak.
Abalonia álma igen kiterjedt volt. Kirkwood úgy tervezte, a helyszínen kiköthetnek kereskedelmi halászhajók, és repülők számára is építhetnek majd kifutópályát. A hajók tankolhatnának is, és még szerencsejátékokra is lenne lehetőség. (Kirkwood később tagadta, hogy kaszinót tervezett volna a szigetre, de Houtz évtizedekkel később azt állítja, igenis gondolkozott rajta.) Még a sziget építése is támogatva lett volna kívülről, mivel Kirkwood azt állította, megegyezést kötött Los Angeles városával, hogy Abaloniát a város szemetéből építse fel.
Lehetetlen álomnak tűnt, de Kirkwood lehetségesnek tudta láttatni. Houtz heves és karizmatikus személyiségként emlékszik rá: filmsztáros kinézete volt, „sok férfi életét adta volna olyan hajért” – mondja Houtz. De Houtz azt is állítja, Kirkwoodnak volt egy felelőtlen oldala is, és ennek nagy szerepe lehetett Abalonia elsüllyedésében.
Könyvében Dixon úgy vélekedik, Kirkwood sietve indította be az Abalonia-projektet, félve attól, hogy a szövetségi kormány leállíttatná azt. Nekiindulásukkor Houtz megjegyezte, hogy Japán partjainál éppen nagyméretű vihar zajlik, de úgy gondolta, nem lehet túl nagy hatása. 1966. november 13-án este az SS Jaliscót kivontatták a Balboa Bay Clubból a kaliforniai Newport Beach-nél. Több hajó is elkísérte, fedélzetükön az abaloniaiakkal és saját személyzetükkel. A tervek szerint több, nagy köveket szállító uszály rövidesen követte volna őket.
Houtz eddigre járt már a Cortes-zátonynál, hogy megállapítsa a teherhajó elsüllyesztésének ideális helyét és módját. Bójákkal kijelölt egyfajta „leszállópályát”, a hajót pedig két horgony és hosszú láncok segítségével tervezte a pontos helyre vontatni, ahol el kívánta süllyeszteni. Habár ottjártakor látta, mekkora vízmozgások fordulnak elő a zátonynál, elmondása szerint a tervezett „Volkswagen-méretű” kövek megvédték volna a Jaliscót. A sors iróniája, hogy amikor a Jaliscóval megérkeztek, teljesen nyugodt volt a tenger. „Olyan volt, mint amilyenről álmodik az ember. Annyira lapos volt, és annyira sima” – emlékszik vissza Houtz. Hamarosan azonban enyhe, duzzadó hullámok kezdték lökdösni a teherhajót. A távoli vihar elkezdte éreztetni hatását.
Ezután egyszerre következett be ember által kreált és természeti katasztrófa. Kirkwood írásos beszámolója szerint a Jalisco hétfőn késő este ütközött a Bishop-sziklával, és a víz elkezdett befolyni – szerinte ez egy olyan baleset volt, amiért ő nem tehető felelőssé. Houtz elmondása szerint azonban (amelyet Dixonnak később megerősített a személyzet egy élő tagja) a baleset valójában a következő reggelen történt.
Houtz szerint a Jalisco előkészítésének oroszlánrészét Kirkwoodra hagyta. Amikor Houtz, Kirkwood és további három személy a Cortes-zátonynál a fedélzetre lépett, látták, hogy az egyik horgony és a létfontosságú horgonylánc nagy része (amelyre a teherhajó pontos elhelyezéséhez lett volna szükség) hiányzott, miután újrahasznosítható hulladékként el lett adva pluszpénzért. Ráadásul a dízelmotor, amely a lánccséve kompresszorát hajtotta, nem működött. A teherhajót pontosan a megfelelő helyre tenni tehát szinte lehetetlenné vált. Ráadásul a duzzadó hullámok egyre nagyobbak lettek, akár hat méterre is felemelték a Jaliscót, majd leejtették. Az egyik ilyen hullám zúzta neki a teherhajót a Bishop-sziklának. „Csak mennydörgött. Csak roppant. Csak eltalálta” – mondja Houtz.
A Jalisco merülni kezdett: a hajótestet átszúrta a kőképződmény. A 7000 tonnás teherhajó forgott és vonaglott. Egy óriási hullám fodrozódva felemelkedett, és átcsapott felette, eltörve a horgonyláncot. Kirkwood megragadott egy zászlórudat, de a többiek olyan erővel vágódtak neki a hajó oldalának, hogy Houtznak eltört egy bordája. A Whitney Olson, a vontatóhajó, amely kihozta a Jaliscót, bátor módon közel jött a hajó oldalához, hogy megmentse a csapdába esett embereket. Egynek sikerült átugrania, egy a vízbe tudott ugrani, Houtz, Kirkwood és egy harmadik férfi, Will Leslie, a hajón rekedt, de nem sokáig.
Kirkwood nem volt hajlandó elengedni a zászlórudat, váltig kitartva amellett, hogy a víz nem tudja őt onnan elmosni. „Joe, neked elment az eszed” – emlékszik vissza Houtz, mit mondott ekkor. Egy újabb masszív hullám közeledett, egy zöld vízből álló fal. „Azt gondoltam, jóságos ég!” A nehéz dízelolajos hordókat olyan könnyedséggel söpörte el a hullám, mintha csak apró desszertbonbonok lettek volna. A hajó felépítménye mögé rejtőzött Houtz csuromvizes volt ugyan, de sértetlen. Will Leslie-t és Kirkwoodot azonban elvitte a hullám. Az elképedt – és mentőmellényt viselő – Houtz a vízbe ugrott, és átúszott a Whitney Olsonhoz.
A csaknem megfulladt Kirkwoodot a víz végigsodorta a vontatóhajó teljes hossza alatt, de csodával határos módon gyakorlatilag sértetlenül bukkant fel. A Jaliscón tartózkodók közül mindenki túlélte az esetet. A teherhajó nem volt ennyire szerencsés. Ahogy Dixon írja könyvében, a hullámok által ütlegelt hajó „teljes felépítménye leszakadt a fedélzetről, az acél és víz elképesztő kavalkádját eredményezve.” Hónapok teltek el, mire teljesen elsüllyedt. Houtzot és a többieket elszállították kihallgatásra a helikopterrel érkező FBI-ügynökök. „A lufi leeresztett” – mondja Houtz.
Houtz fizikailag és pénzügyileg is leverten jött ki a dologból. Semmiféle tenger gyümölcseivel foglalkozó birodalom nem kerekedett ki a hullámok közül, befektetése elveszett, bordája eltört. Az abaloniaiak útjai elváltak, Houtz pedig többé nem beszélt Kirkwooddal. Utóbbinak sikerült elkerülnie a jogi felelősségre vonást az ügyben, habár volt egy nyomozás a parti őrség részéről.
Lehetséges, hogy Abalonia ötlete őrültség volt, de Kirkwood végül igencsak jól teljesített az életben – vett egy golfpályát Hawaiin, majd 1987-ben eladta 50 millió dollárért. McMahan gazdag hedge fund menedzser lett, akinek életmódja a bulvárlapok állandó témája lett. Abalonia ötlete pedig másokat sem hagyott nyugodni – egy másik cég is kifejezte érdeklődését aziránt, hogy létrehozzon egy szigetet ott, ahol a Jalisco elsüllyedt. A szövetségi kormány elébe ment ennek azzal, hogy kijelentette, a Cortes-zátony az Egyesült Államok területe.
Houtz hamar felépült, és még járt is a Cortes-zátonynál később. Azt mondja, időnként elég tiszta a levegő ahhoz, hogy lássuk a San Clemente-szigetet a távolban. De a bóján kívül teljesen üres tenger van ott. „Gyönyörű, de kísérteties” – mondja Houtz. Mára pedig a Cortes-zátony hírhedtté vált, a Jalisco víz alatt rozsdásodó roncsa még veszélyesebbé tette a helyszínt a szörfösök számára (a búvárok számára továbbra is kedvelt célállomás).
Houtz azt állítja, nem volt tisztában azzal, mekkora hullámok keletkezhetnek a zátonynál. Abban sem biztos, hogy minden ugyanilyen rosszul ment volna, ha a Jalisco megfelelően van felszerelve. „A Jalisco elég törékeny volt, ha megnézzük” – mondja Houtz. De azt gondolja, ha nyugodtabb idő lett volna aznap, talán elég ideig egyben maradt volna ahhoz, hogy az uszályokon bejövő kövek megvédjék. Abalonia szerinte létre is jöhetett volna.