„Abalonia” – a bőség szigete, amelyet szemétből és hajóroncsokból akartak felépíteni

2018. június 29. 17:24 Múlt-kor

A meg nem valósult álom

A Jaliscót egy kiszolgált hajókat tároló kikötőben találták Berkeleyben. Miután mindent kiszedtek belőle, amit el lehetett adni hasznosítható hulladékként, felszerelték a tengeri élelmiszerek feldolgozására alkalmas üzemmé. Ha sikerül a zátony legsekélyebb részén, a Bishop-szikla közelében elsüllyeszteniük, akár azonnal neki is állhatnak a feldolgozásnak.

Abalonia álma igen kiterjedt volt. Kirkwood úgy tervezte, a helyszínen kiköthetnek kereskedelmi halászhajók, és repülők számára is építhetnek majd kifutópályát. A hajók tankolhatnának is, és még szerencsejátékokra is lenne lehetőség. (Kirkwood később tagadta, hogy kaszinót tervezett volna a szigetre, de Houtz évtizedekkel később azt állítja, igenis gondolkozott rajta.) Még a sziget építése is támogatva lett volna kívülről, mivel Kirkwood azt állította, megegyezést kötött Los Angeles városával, hogy Abaloniát a város szemetéből építse fel.

Lehetetlen álomnak tűnt, de Kirkwood lehetségesnek tudta láttatni. Houtz heves és karizmatikus személyiségként emlékszik rá: filmsztáros kinézete volt, „sok férfi életét adta volna olyan hajért” – mondja Houtz. De Houtz azt is állítja, Kirkwoodnak volt egy felelőtlen oldala is, és ennek nagy szerepe lehetett Abalonia elsüllyedésében.

Könyvében Dixon úgy vélekedik, Kirkwood sietve indította be az Abalonia-projektet, félve attól, hogy a szövetségi kormány leállíttatná azt. Nekiindulásukkor Houtz megjegyezte, hogy Japán partjainál éppen nagyméretű vihar zajlik, de úgy gondolta, nem lehet túl nagy hatása. 1966. november 13-án este az SS Jaliscót kivontatták a Balboa Bay Clubból a kaliforniai Newport Beach-nél. Több hajó is elkísérte, fedélzetükön az abaloniaiakkal és saját személyzetükkel. A tervek szerint több, nagy köveket szállító uszály rövidesen követte volna őket.

Houtz eddigre járt már a Cortes-zátonynál, hogy megállapítsa a teherhajó elsüllyesztésének ideális helyét és módját. Bójákkal kijelölt egyfajta „leszállópályát”, a hajót pedig két horgony és hosszú láncok segítségével tervezte a pontos helyre vontatni, ahol el kívánta süllyeszteni. Habár ottjártakor látta, mekkora vízmozgások fordulnak elő a zátonynál, elmondása szerint a tervezett „Volkswagen-méretű” kövek megvédték volna a Jaliscót. A sors iróniája, hogy amikor a Jaliscóval megérkeztek, teljesen nyugodt volt a tenger. „Olyan volt, mint amilyenről álmodik az ember. Annyira lapos volt, és annyira sima” – emlékszik vissza Houtz. Hamarosan azonban enyhe, duzzadó hullámok kezdték lökdösni a teherhajót. A távoli vihar elkezdte éreztetni hatását.

Ezután egyszerre következett be ember által kreált és természeti katasztrófa. Kirkwood írásos beszámolója szerint a Jalisco hétfőn késő este ütközött a Bishop-sziklával, és a víz elkezdett befolyni – szerinte ez egy olyan baleset volt, amiért ő nem tehető felelőssé. Houtz elmondása szerint azonban (amelyet Dixonnak később megerősített a személyzet egy élő tagja) a baleset valójában a következő reggelen történt.

Houtz szerint a Jalisco előkészítésének oroszlánrészét Kirkwoodra hagyta. Amikor Houtz, Kirkwood és további három személy a Cortes-zátonynál a fedélzetre lépett, látták, hogy az egyik horgony és a létfontosságú horgonylánc nagy része (amelyre a teherhajó pontos elhelyezéséhez lett volna szükség) hiányzott, miután újrahasznosítható hulladékként el lett adva pluszpénzért. Ráadásul a dízelmotor, amely a lánccséve kompresszorát hajtotta, nem működött. A teherhajót pontosan a megfelelő helyre tenni tehát szinte lehetetlenné vált. Ráadásul a duzzadó hullámok egyre nagyobbak lettek, akár hat méterre is felemelték a Jaliscót, majd leejtették. Az egyik ilyen hullám zúzta neki a teherhajót a Bishop-sziklának. „Csak mennydörgött. Csak roppant. Csak eltalálta” – mondja Houtz.

A Jalisco merülni kezdett: a hajótestet átszúrta a kőképződmény. A 7000 tonnás teherhajó forgott és vonaglott. Egy óriási hullám fodrozódva felemelkedett, és átcsapott felette, eltörve a horgonyláncot. Kirkwood megragadott egy zászlórudat, de a többiek olyan erővel vágódtak neki a hajó oldalának, hogy Houtznak eltört egy bordája. A Whitney Olson, a vontatóhajó, amely kihozta a Jaliscót, bátor módon közel jött a hajó oldalához, hogy megmentse a csapdába esett embereket. Egynek sikerült átugrania, egy a vízbe tudott ugrani, Houtz, Kirkwood és egy harmadik férfi, Will Leslie, a hajón rekedt, de nem sokáig.

Kirkwood nem volt hajlandó elengedni a zászlórudat, váltig kitartva amellett, hogy a víz nem tudja őt onnan elmosni. „Joe, neked elment az eszed” – emlékszik vissza Houtz, mit mondott ekkor. Egy újabb masszív hullám közeledett, egy zöld vízből álló fal. „Azt gondoltam, jóságos ég!” A nehéz dízelolajos hordókat olyan könnyedséggel söpörte el a hullám, mintha csak apró desszertbonbonok lettek volna. A hajó felépítménye mögé rejtőzött Houtz csuromvizes volt ugyan, de sértetlen. Will Leslie-t és Kirkwoodot azonban elvitte a hullám. Az elképedt – és mentőmellényt viselő – Houtz a vízbe ugrott, és átúszott a Whitney Olsonhoz.

A csaknem megfulladt Kirkwoodot a víz végigsodorta a vontatóhajó teljes hossza alatt, de csodával határos módon gyakorlatilag sértetlenül bukkant fel. A Jaliscón tartózkodók közül mindenki túlélte az esetet. A teherhajó nem volt ennyire szerencsés. Ahogy Dixon írja könyvében, a hullámok által ütlegelt hajó „teljes felépítménye leszakadt a fedélzetről, az acél és víz elképesztő kavalkádját eredményezve.” Hónapok teltek el, mire teljesen elsüllyedt. Houtzot és a többieket elszállították kihallgatásra a helikopterrel érkező FBI-ügynökök. „A lufi leeresztett” – mondja Houtz.

Houtz fizikailag és pénzügyileg is leverten jött ki a dologból. Semmiféle tenger gyümölcseivel foglalkozó birodalom nem kerekedett ki a hullámok közül, befektetése elveszett, bordája eltört. Az abaloniaiak útjai elváltak, Houtz pedig többé nem beszélt Kirkwooddal. Utóbbinak sikerült elkerülnie a jogi felelősségre vonást az ügyben, habár volt egy nyomozás a parti őrség részéről.

Lehetséges, hogy Abalonia ötlete őrültség volt, de Kirkwood végül igencsak jól teljesített az életben – vett egy golfpályát Hawaiin, majd 1987-ben eladta 50 millió dollárért. McMahan gazdag hedge fund menedzser lett, akinek életmódja a bulvárlapok állandó témája lett. Abalonia ötlete pedig másokat sem hagyott nyugodni – egy másik cég is kifejezte érdeklődését aziránt, hogy létrehozzon egy szigetet ott, ahol a Jalisco elsüllyedt. A szövetségi kormány elébe ment ennek azzal, hogy kijelentette, a Cortes-zátony az Egyesült Államok területe.

Houtz hamar felépült, és még járt is a Cortes-zátonynál később. Azt mondja, időnként elég tiszta a levegő ahhoz, hogy lássuk a San Clemente-szigetet a távolban. De a bóján kívül teljesen üres tenger van ott. „Gyönyörű, de kísérteties” – mondja Houtz. Mára pedig a Cortes-zátony hírhedtté vált, a Jalisco víz alatt rozsdásodó roncsa még veszélyesebbé tette a helyszínt a szörfösök számára (a búvárok számára továbbra is kedvelt célállomás).

Houtz azt állítja, nem volt tisztában azzal, mekkora hullámok keletkezhetnek a zátonynál. Abban sem biztos, hogy minden ugyanilyen rosszul ment volna, ha a Jalisco megfelelően van felszerelve. „A Jalisco elég törékeny volt, ha megnézzük” – mondja Houtz. De azt gondolja, ha nyugodtabb idő lett volna aznap, talán elég ideig egyben maradt volna ahhoz, hogy az uszályokon bejövő kövek megvédjék. Abalonia szerinte létre is jöhetett volna.

1. A nagy ötlet
2. A meg nem valósult álom