A valódi „utolsó szamuráj” egy gazdagon kitüntetett francia tüzértiszt volt
2020. augusztus 27. 17:33 Múlt-kor
A szamurájok bukása
Az Edóért folytatott hősies küzdelemben azonban csalódnia kellett: Tokugava Josinobu behódolt a császárnak, és harc nélkül feladta fővárosát, amely ezt követően Tokió néven császári fővárossá vált. A bakufu részéről csupán kisebb, szétszórt csoportok folytatták az ellenállást a krizantémtrónnal szemben.
Közéjük tartozott Enomoto admirális is, aki északra hajózott, hogy az Aizu klán szamurájait fegyverbe szólítva folytassa a küzdelmet. Ez az erő vált az úgynevezett Északi Koalíció magjává, amely a bakufu katonai vezetésének maradványaival együtt küzdött tovább a császári erők ellen.
A Koalíció azonban egyszerűen nem rendelkezett elegendő modern felszereléssel a jobban felszerelt és egyre népesebb császárpárti oldal feltartóztatásához. A fő szigetről, Honsúról 1868 novemberében kiszorultak.
Enomoto továbbra sem adta fel: a Tokugava-flotta maradékával és a néhány francia tanácsadóval az északi Hokkaidó (akkori nevén: Ezó) szigetére hajózott, ahol saját államot és katonai parancsnokságot rendezett be Ezói Köztársaság néven. Ez máig az egyetlen köztársasági állam Japán történelmében, főbb vonásaiban az amerikai állammodellt vette alapul. Elnöke – választás útján – Enomoto lett.
Az ellenállók a Hakodate-félszigeten rendezték be a tél folyamán megerősített állásaikat, és készültek a császáriak elkerülhetetlen támadására. Tisztán látszott ekkor már, hogy a franciák a vesztes oldalon álltak, a megadás azonban nem volt opció.
A Bosin-háború utolsó nagy csatája Hakodate kikötővárosnál és környékén zajlott a szárazföldön és a tengeren, 1868 decemberétől egészen 1869 júniusáig. 7000 császári katona küzdött mindössze 3000 lázadóval.
Habár minden tőlük telhetőt megtettek, az ellenség számbeli és technikai fölénye kilátástalanná tette a helyzetet. Enomoto 1869. június 27-én kapitulált, elfogadta Meidzsi császár uralmát, és az Ezói Köztársaság megszűnt létezni.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
