A szovjet atomprogram sikere késztette az amerikaiakat a hidrogénbomba kifejlesztésére

2024. december 22. 15:06 Múlt-kor

Egy hidrogénfúzión alapuló termonukleáris fegyver ötlete már 1941 szeptemberében felmerült Enrico Fermi és Teller Ede, a Manhattan terv előkészítésén dolgozó tudósok között. Az atombombák 1945-ös bevetése és a II. világháború vége után azonban nem látszott szükségesnek további forrásokat fordítani a kezdetleges állapotban lévő, Super kódnévvel jelölt tervre.

Az amerikai atommonopólium azonban nem volt hosszú életű. A Szovjetunió 1949 augusztusában, az Egyesült Államok által vártnál jóval korábban hajtotta végre első kísérleti atomrobbantását, amelynek nyomán Harry S. Truman elnök elrendelte az új fegyver fejlesztésének megkezdését. Teller eredeti terveiből munkatársa, Stanislaw Ulam hozzájárulásai nyomán született meg az első gyakorlatban is alkalmazható hidrogénbomba konstrukciója.

A Shrimp eszköz

Az első, kis léptékű teszt (a Greenhouse hadművelet) már 1951 májusában lezajlott, 1952 novemberében pedig már egy teljes méretű – bár a fegyverként való bevetésnél nem célravezető folyékony deutérium üzemanyaggal ellátott – eszköz robbant fel az Ivy Mike teszt keretein belül. A következő időszak a szilárd töltetű (úgynevezett „száraz”) fúziós bomba kifejlesztéséről szólt, amelyre végül a lítium-deuterid (a lítium-hidrid deutérium felhasználásával képzett változata) alkalmazása jelentette a megoldást. Az ezzel felszerelt, Shrimp kódnevű eszköz tesztjét 1954. március 1-ére, a Bikini-atollra ütemezték.

A csendes-óceáni Marshall-szigetekhez tartozó atoll 1946 és 1958 között szolgált az Egyesült Államok kísérleti nukleáris robbantásainak helyszínéül. A Shrimp tesztje Castle Bravo kódnéven a Castle hadművelet hét tervezett tesztje közül az első volt. A robbantás március elsején, helyi idő szerint 6:45-kor (magyar idő szerint február 28-án 19:45-kor) következett be – az eredmény pedig mindenkit megdöbbentett.

A robbanás után egy másodpercen belül a Shrimp helyén egy 7,2 kilométer átmérőjű tűzgomb formálódott, amely 400 kilométer távolságból is tisztán látható volt. A keletkező gombafelhő egy percen belül 14 kilométeres magasságot és 11 kilométeres átmérőt ért el, tíz perc után pedig már 40 kilométer magasba nyúlt fel. A hátramaradt kráter 2 kilométer átmérőjű és 76 méter mély volt.

A tudósok a robbanás erejét előzetesen 4-8 megatonna közé, várhatóan 5 megatonnára (vagyis ötmillió tonnányi TNT-vel egyenértékűre) becsülték. A valódi robbanóerő azonban ennek háromszorosa, 15 megatonna volt, mivel a töltet 60%-át kitevő lítium-7 izotóp a robbanás során váratlan módon tríciummá alakult, jelentősen megnövelve a Shrimp hatóerejét.

A robbanás a levegőből

A vártnál erősebb robbanás jelentősen nagyobb mértékű radioaktív kihullást is eredményezett, beterítve egy több mint 450 kilométer hosszúságú területet, köztük lakott szigeteket is. Egy japán halászhajó, a Daigó Fukurjú Maru közvetlen kapcsolatba került a kihullással, és a legénysége a tesztet követő hetekben sugárbetegségtől szenvedett. A hajó rádiósa, Aikicsi Kubojama a sugárbetegség szövődményei nyomán szeptember 23-án elhunyt; őt tekintik a hidrogénbomba és a Castle Bravo teszt első áldozatának.

A Bikini-atoll lakosait még 1946-ban, a tesztek megkezdése előtt a Kili-szigetre telepítették azzal az ígérettel, hogy a kísérletek lezárulta után visszatérhetnek majd. A kísérleti robbantások nyomán fellépő radioaktív szennyezés azonban emberi élet számára alkalmatlanná tette az atollt, és a kitelepített lakosok soha nem látták viszont otthonukat.