A spanyolnátha-világjárvány idején a telefontársaságok még óva intettek az „üres csevegéstől”
2020. április 14. 19:43 Múlt-kor
Miközben a koronavírus-járvány továbbra is meghatározza a világ lakosságának mindennapjait, a legtöbben igyekeznek ilyen vagy olyan módon kapcsolatban maradni munkahelyükkel, ismerőseikkel, és családjukkal a karantén és távolságtartási rendelkezések kereteit betartva. A Világgazdasági Fórum (WEF) közlése szerint az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban a megkérdezettek 80 százaléka egyaránt úgy nyilatkozott, több időt tölt telefonja, illetve egyéb kommunikációra alkalmas elektronikai eszköz képernyője előtt – e képernyők váltak a közösségek összetartóivá, a megszokott élet apró szeleteivé. Ez azonban nem volt mindig így, még a telefon feltalálása után bekövetkezett járványok idején sem.
Amikor a spanyolnátha néven ismert influenzajárvány végigsöpört a világon 1918-ban, az amerikai háztartások mintegy egyharmada rendelkezett telefonnal, és a vonalak száma a legtöbb helyen rendkívül korlátozott volt – egy kisebb városban csupán néhány vonal szolgált ki több ezer embert.
A telefontársaságok ezért már a kezdetektől arra biztatták az embereket, ne csevegjenek hosszasan hívásaik alkalmával, az influenzajárvány során pedig nyomatékosan arra kérték a lakosságot, hogy a lehető legkevesebbet használják készülékeiket.
1918 októberében a Michigan Állami Telefontársaság hirdetést adott közre egy helyi lapban, amelyben arra kérte ügyfeleit, „korlátozzák telefonhasználatukat a legnélkülözhetetlenebb hívásokra”, felszabadítva a telefonközpont-kezelőket „a közösség legfontosabb ügyeinek” intézésére.
Hasonló hirdetéseket adtak közre a lapokban New Jersey és Észak-Karolina államok szolgáltatói is. Utóbbi államban a kérés úgy szólt: „Kerüljék a telefon használatát, kivéve amikor ahhoz szükséges, hogy azonnali segítség érkezzen a betegekhez!”
Érdemes megjegyezni, hogy a 20. század első évtizedeiben egészen másként tekintettek a telefonra, mint napjainkban. Az újdonságnak számító találmányt a szolgáltatók többsége elsősorban a vállalkozásoknak kínálta, mint a 19. század során megszokott távíró gyorsabb változataként.
Amikor a Bell társaság a polgári háztartásokban is elkezdte a telefonvezetékek bekötését, a hirdetéseik az elkövetkező 30 évben jellemzően a hatékonyságot hangsúlyozták ki: a háztartást vezető feleség és a munkában lévő férj kommunikációját egyszerűsítő eszköznek állították be, amelynek segítségével simábban folynak a mindennapok.
A fogyasztók természetesen használták is ilyen szerepkörben a telefont, azonban már a kezdetektől jellemző volt – főként a háztartást vezető nők esetében –, hogy „pusztán” társalgásra használták fel a készüléket – hírekről értesülni, találkozókat egyeztetni, és gyakran pletykálkodni is.
E tendencia felerősödött a városokon kívül, ahol az egymástól nagyobb távolságra lakók között egyszerre újfajta közvetlen érintkezési mód jött létre.
A szolgáltatók azonban sokáig a rendszerükkel való visszaélésnek tekintették, és igyekezték elejét venni. A változás a spanyolnáthajárványt követően, az 1920-as években következett be – innentől figyelhető meg többek között a Bell hirdetéseiben is, hogy a családdal és a barátokkal való kapcsolattartás eszközeként kezdték el reklámozni a telefont.
Napjainkban a telefonhívások mellett már rendelkezésre áll az SMS-üzenetküldés, az e-mail, és a különféle számítógépes programok és okostelefonos alkalmazások, amelyek mind az írásos, mind a verbális kommunikációt lehetővé teszik.
Ebben a környezetben az „egyszerű” telefonhívások gyakran teljesen háttérbe szorulnak, sok esetben újra „eredeti” funkciójukat betöltve ismét az igazán fontos, sürgős, rendkívüli esetek közlésére.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
