Apró Antal élete átfogta a rövid XX. századot: a „boldog békeidők” alatt született, majd egykori elvtársa, Horn Gyula Magyarországán hunyt el. Pályáját kevéssé jellemezték hullámhegyek és hullámvölgyek. Évtizedeken át a hatalom első vonalában „szolgált”, elkerülték a nagy bukások, amit leginkább a „szilárdan ingadozó” moszkvai és hazai kommunista elvárásrendszerhez való rugalmas alkalmazkodóképessége tett lehetővé. Nagy idők nagy tanúja, ugyanakkor egyben a kommunista pártelit egyik társtettese, a Moszkvából irányított birodalom szilárd támasza is volt. A hosszú pálya és a magas hivatalok ellenére neve a köztudatban talán mégsem forrott össze a szocialista rendszerrel, ezt azonban nem az utókor szelektív memóriája indokolja, sokkal inkább az, hogy Apró talán tudatosan is kerülte a rivaldafényt: a hatalom rabul ejtettjeként a „szürke eminenciás” szerepkörében érezte igazán jól magát. 

Az 1913-ban ismeretlen apától, szakácsnő anyától született fiú menhelyi gyermekként nevelkedett, Makón végezte el a hat elemit. Ezt követően festő- és mázolótanoncnak állt, a világgazdasági válság éveiben pedig a fővárosban remélt megélhetést. E jellemformáló években szippantotta be a munkásmozgalom illegális, rendőri üldöztetésnek kitett kommunista szárnya. 1929-ben lépett be a Magyar Építőmunkások Országos Szövetségének (MÉMOSZ) festőszakosztályába, egy évvel később pedig már csatlakozott az illegális kommunista párthoz. A fiatal felnőttnek ez a miliő jelentette a szocializációs közeget, itt formálódott ki az egész életét meghatározó politika- és társadalomképe. Rendszeres résztvevője a sztrájkoknak, és sajtótermékeket is terjesztett. 1945-ig több mint féltucat alkalommal vették őrizetbe, fél évig a szegedi Csillag börtön vendégszeretetét is élvezhette. 1944 szeptemberében az újjáalakított kommunista párt vezetőtestületének tagja volt, részt vett az ellenállásban is.

Ő marad

1945-ben a „hazai kommunisták” egyik fő reprezentánsaként tagja lett a Központi Vezetőségnek (KV), ezt követően bő három évtizeden keresztül „bérelt helye” volt az éppen aktuális elnevezésű kommunista pártformáció (Magyar Kommunista Párt – MKP, Magyar Dolgozók Pártja – MDP, Magyar Szocialista Munkáspárt – MSZMP) vezetőtestületeiben. 1945 áprilisában tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek. Ami a párt- és tömegszervezést illeti, stratégiai fontosságú területen, a szakszervezeti vonalon dolgozott. E tisztségében komoly szerepet játszott a munkásmozgalom kommunista kisajátításában, a valódi érdekképviseleti jelleg és funkció felszámolásában. 1948-ban „érdemei” elismeréseképpen az újonnan létrehozott transzmissziós szerv, a Szakszervezetek Országos Tanácsának főtitkára lett, amely funkciót 1952-ig töltötte be. 1949 és 1953 között – kisebb megszakításokkal – a kollektív államfői testü-let, az Elnöki Tanács tagja is volt.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2022. tavasz számában olvasható.