A nap, amikor magyar megszállást hozott a Mikulás Bukarestnek
2017. december 6. 12:48 Csernus Szilveszter
Bevonulás német és magyar szemmel
A hadseregparancsnok tehát az erődrendszer szétlövetését helyezte kilátásba, de az erőfitogtatásra már nem volt szükség, ugyanis a német hadikövet a következő választ hozta vissza: a románok közölték, hogy a városnak már nincs önálló parancsnoksága, a hadsereg szinte teljesen kiürítette azt. A védelmet gyengítette, hogy a nehézágyúkat a románok már korábban a dobrudzsai frontra szállították. A német hadosztályok így legnagyobb megdöbbenésükre sorra üresen találták a Bukarest körüli erődöket.
Mikulás napján, december 6-án Mackensen törzstisztjeivel, az elővéd védelme alatt beautózott a belvárosba. Naplója tanúsága szerint itt érte az újabb nagy meglepetés: „Nyitott üzletek és telt kávéházak! Üdvözölnek bennünket. Jól öltözött rendőrök szabályozzák kifogástalan tartásban a közlekedést. Berlinben sem mehetne rendesebben… Hát nem vagyunk az ellenség fővárosának kellős közepén? Nincsen háború? Álom ez ami elvakít bennünket?” - és valóban, merényleteknek, partizánakcióknak semmi jele nem volt a kortársak által „Kelet Párizsaként" emlegetett városban.
Maderspach Viktor azon kevés magyar katona egyike volt, akik részt vettek a bukaresti bevonulásban 1916. december 6-7-én. A német-magyar származású mérnök egy hatfős lovasjárőr parancsnoka volt a bevonulás napján; ez azt a parancsot kapta, hogy Chitilla felől hatoljon be az elővárosokba. Maderspach is hasonló hangulatról adott számot: a lakosság „hurrázott és az ablakokból virágokat szórt. Mindenki azon volt, hogy a kedvünkben járjon… Majdnem azt a benyomást szereztem, mintha a lakosság az ellenségnek bevonulását valami látványos népünnepélynek tekintette volna, nem pedig egy olyan eseménynek, mely minden nemzet történetében mint gyászos és szomorú epizód szerepel..”. Az üdvrivalgás nem is hangzik olyan meglepően annak tudatában, hogy az a néhány ezer főt számláló bukaresti német, osztrák és magyar kolónia és az addig internált diplomáciai személyzet részéről történt.
Maderspach ugyanakkor szemtanúja volt elszórt fosztogatásoknak is, ami természetesen nem egyedi jelenség hasonló háborús helyzetben. Szót ejtett a katonaság dezertálásáról és polgári külsőbe „vedléséről” is, amire a szóbeszéden kívül (erdélyi révén kiválóan beszélt románul is) az elhagyott-eldobált katonai felszerelésekből és puskákból következtetett. Hasonló a háború utolsó évének Budapestjén is tapasztalható volt.
A visszaemlékező beszámol még egy hátramaradt orosz kötelékkel való áldozatmentes tűzharcról, mikor a maréknyi járőr a királyi palota elé ért. A lovas kozákok és a császári-királyi előörs közti lövöldözés (amennyiben hitelt adunk a beszámolónak) Mackensen és a német főerők bevonulását megelőzően történt, ugyanis Maderspach ekkor még hallotta kelet felől a front ágyúdörgését, és azt a hírt is kapta, hogy a Pantilimon-erőd még ellenáll. Maderspachot és egységét másnap már továbbvezényelték a frontra (háborús élményeiről ld.: Az oláhok vérnyomában a Fekete-tengerig. Bp., 2007).
Támogasd a 
szerkesztőségét!
