A melbourne-i vérfürdő – a medencében bosszultuk meg a forradalom eltiprását
2016. december 6. 08:16
Fontos győzelmek
A magyar pólóválogatott tagjait lesújtotta a felkelés leverésének a híre, de folytatniuk kellett a felkészülést. Közel három hét kihagyás után végül november 16-án kezdték meg rendszeres edzéseiket. Az egyik játékos, Hevesi István naplója szerint így nézett ki a napi program: „tréning, mozi, kajálás, alvás”. Az 1956-os melbourne-i olimpiai vízilabdatornán a meglehetősen nagy távolság és a politikai bojkottok miatt csupán tíz ország képviseltette magát (az 1952-es játékokon még 21 válogatott indult).
A magyar válogatott első ellenfelét, Nagy-Britanniát november 29-én 6-1-re, másnap az Egyesült Államok csapatát 6-2-re győzte le. Ezután jött a hatos döntő, amely a három csoport első két helyezettjeiből állt össze. Fontos megjegyezni, hogy akkoriban még nem volt a mai értelemben vett klasszikus elődöntő-döntő párharc, hanem a hat csapat körmérkőzéseket játszott egymással. Pontegyenlőség esetén pedig gólarányt számoltak, és nem gólkülönbséget, tehát a cél az volt, hogy egy csapat minél kevesebb gólt kapjon.
A magyar válogatott a döntőkben december 3-án először az olaszokkal találkozott; a meccs éjfélkor kezdődött az úszóversenyek elhúzódása miatt, és 4-0-ás magyar sikerrel végződött, csakúgy, mint a következő, németek elleni – immár szokványos időben rendezett – mérkőzés. Mivel az USA-val a csoportkörben már játszott a magyar csapat, csak két ország maradt hátra: Jugoszlávia és a Szovjetunió. Ez volt a két mindent eldöntő mérkőzés. Bár Jugoszlávia félelmetes ellenfélnek számított, a magyar pólósok mit sem törődtek az előzetes esélylatolgatásokkal, és csak a december 6-i szovjetek elleni találkozóra koncentráltak, amely később a melbourne-i vérfürdő néven, a vízilabda történetének leghíresebb összecsapásaként vonult be a sport krónikájába.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
