A középkorban azt hitték, hogy a bárányok akár fán is nőhetnek

2018. augusztus 16. 15:53 Múlt-kor

Európában már az ókortól kezdve ismert volt egy legenda, miszerint messze keleten, a rejtélyes Ázsia végeláthatatlan pusztáin létezik egy növény, amelynek földből kiszökkenő szárának tetején egy gyapjas bárány lengedezik. A növényállat első ismert leírását egy 5. században élt zsidó rabbi, Jochánán munkájában találjuk. Eszerint a különös bárány a köldökéből kinövő kocsány vagy gyökér révén csatlakozik az őt „termő” tökszerű növényhez.

Nem tudhatjuk, hogy mennyire adtak hitelt kezdetben a középkori tudósok Jochanán rabbi eme igencsak különös beszámolójának, azt azonban igen, hogy a 14. századra a meseszerű teremtmény létezését már sokan tényként kezelték. Ebben nagy szerepet játszott egy Sir John Mandeville néven ismert utazó (számos kutató szerint egy álnévvel van dolgunk), aki Marco Polo írásai mellett a legismertebb és legrészletesebb útleírást adta Ázsiáról a keresztény Nyugatnak.

Mandeville maga is említést teszt a tökszerű növényből kikelő „apró állatokról”, amelyek „gyümölcsét maga is megkóstolta.” Minthogy a mongol hódítást követően Közép-Ázsia hatalmas sztyeppvidékét jellemzően Tatária néven emlegették, a különös növényállat tatár bárányfű néven vált ismertté nyugaton, de emlegették szkíta bárány, illetve borometz néven is. Később, a 16. században élt Sigismund von Herberstein báró ugyancsak említést tett a zöldségbárányról az oroszországi utazásairól szóló beszámolójában.

A zöldségbárány „anatómiájáról” természetesen megoszlottak a vélemények. Voltak akik – Mandeville nyomán – úgy tartották, hogy a különös növény minden egyes gubójából új állat kel ki, mások viszont Jochanan rabbi leírásához hasonlóan képzelték el, vagyis úgy gondolták, hogy egy növényből egy bárány hajt ki. Ezesetben a földből kinövő száron lengedező bárány a körülötte serkenő fűvel táplálkozott volna. A zöldségbárányt így meglehetősen rövid életűnek tartották, hiszen – lévén mozgásra képtelen – gyorsan lelegelte a közeli füvet, így hamarosan éhen is pusztult. A hagyomány szerint a zöldségbárány húsa rendkívül finom eledel volt, vérét pedig mézédesnek írták le. A növényállat által nyújtott igazi kincs azonban kétségtelenül a „gyapja” volt, amely „olyan fehér volt, akár a hó.”

Érdekesség, hogy az ókori zsidó irodalomban a történetnek egy bizarrabb változatával is találkozhatunk. Simeon rabbi írásaiban ugyanis nem egy bárány-növény, hanem egy ember-növény hibriddel találkozhatunk. A Jadua néven emlegetett teremtmény hasonlóan a zöldségbárányhoz ugyancsak egy tökszerű növényből hajt ki, és arca, teste, keze és lába is van. Szintén egy köldözsinóron keresztül csatlakozik a növényhez, amelynek elvágása – akárcsak a bárány esetében – a lény halálhoz vezet.

Bár a zöldségember gondolata valószínűleg már túl sok volt a közép- és koraújkori emberek számára, a zöldségbárány évszázadokon keresztül foglalkoztatta a Nyugat fantáziáját. A 16. századtól kezdve aztán már megjelentek a kritikus hangok is. Az itáliai polihisztor, Gerolamo Cardano például azért vonta kétségbe a zöldségbárány létezését, mert úgy vélte, a szabad levegőn egyszerűen nincs elég meleg ahhoz, hogy a bárányembrió fejlődhessen. A francia botanikus Claude Duret azonban azzal utasította vissza Cardano érvét, hogy Tatária „nehéz és sűrű levegője” valószínűleg alkalmas lehet egy ilyen növényállat megszületésére.

Végül a 17-18. században élt ír természettudós, Sir Hans Sloane 1698-ban hozatott egy „példányt” Kínából. A Sloane által bemutatott „bárány” valójában egy sajátos páfránynövény volt, amely valóban egészen hasonlatos volt a gyapjas állatokhoz, ha előtte levágták a leveleit, majd megfordították. Így a legenda legvalószínűbb magyarázatának ma már azt tartják, hogy a tatár bárányfűről tudósító utazókat valószínűleg képzeletük (vagy egy vicces kedvű vendéglátójuk) tréfálta meg és valójában a ma már Cibotium barometz néven ismert páfrányt láthatták.