A köztudattal ellentétben erősítette II. András politikáját az Aranybulla

2024. április 24. 17:05 Múlt-kor

Mind a király, mind a rendelkezés utóélete és megítélése legalábbis ellentmondásos: a köztudatban II. András a nemesség szeszélyei előtt meghajoló, gyenge kezű uralkodóként szerepel. Az újabb kutatások azonban más, talán pozitívabb megvilágításba helyezik II. András személyét és a törvény létrejöttének körülményeit egyaránt.

II. András 1177 körül született, az akkor uralkodó III. Béla király harmadik gyermekeként és második fiaként. Apjuk 1196-os halála után András bátyja, Imre a trónt örökölte, András pedig birtokokat, várakat – és apjának beteljesítetlen fogadalmát egy szentföldi hadjáratra. A testvérek között hamar viszály támadt, pontosan máig sem ismert okokból kifolyólag, de az bizonyos, hogy András nem volt rest vélt vagy valós jogait uralkodó bátyjával szemben akár fegyveres erővel is érvényesíteni.

Bár viszonyuk olyannyira elmérgesedett, hogy Imre egy alkalommal még fogságra is vetette öccsét, 1204-ben mégis Andrást nevezte ki fia, László kiskorúságának idejére az ország kormányzójának. Imre még ugyanebben az évben, az ötéves László pedig a következő év májusában elhunyt, és ezzel Andrásra szállt a korona.

II. András uralkodását a közvélemény sokáig későbbi és nem éppen tárgyilagos források, például Katona József Bánk bánja alapján ítélte meg. Ebben maga az uralkodó nyilvánítja ki saját gyengeségét, illetve jelenti ki, hogy nem meri megbüntetni felesége gyilkosát. A gyenge kezű király képét jól kiegészítette az Aranybulla bizonyos pontjainak, elsősorban a hírhedt „ellenállási záradéknak” a közvetlen olvasata: ezek együtt II. Andrást a külpolitikára koncentráló, ugyanakkor erélytelen királyként festették le, aki kénytelen meghajolni a főnemesek kénye-kedvének.

A valóság ezzel szemben az, hogy II. András már apja életében – Halics fejedelmeként – aktív, sokszor erőszakos politikát folytatott, és bátyja hatalmával sem átallott szembeszállni, ha érdekei úgy kívánták. A birtokain királyi cím nélkül ugyan, de annak minden külsőségével uralkodott: saját pénzt veretett, adókat szedett be, okleveleket bocsátott ki.

Királyként aztán három évtizeden át ült szilárdan az Árpádok trónján, és ezalatt lefolytatott egy átfogó politikai reformot is, amely saját hatalmának megszilárdítását célozta elhunyt bátyja ellenpártba tömörülő híveivel szemben. Mindez nem a köztudatban élő „operettkirály” képét festi elénk, és az Aranybulla részletesebb olvasatából sem ez rajzolódik ki.

Példaként említhető az egyik fő korabeli kritika II. Andrással szemben, illetve ennek megjelenése az Aranybullában. A kritika a király nyakló nélküli birtokadományozása volt, amelyet a kortársak (természetesen nem a kedvezményezettek) rossz szemmel néztek. Az Aranybulla ugyanakkor nem köti meg az uralkodó kezét ebben a kérdésben, sőt, a 16. cikkelye világosan kimondja, hogy „a mely birtokot valaki méltó szolgálatjával szerzett, attól soha meg ne fosztassék”. Nem úgy tűnik tehát, hogy II. András ellenzéke diktálta volna a királynak az Aranybulla pontjait, mivel legfőbb céljukat láthatólag nem érték el.

Az Aranybulla emlékműve Székesfehérváron (Wikipedia / VargaA / CC BY-SA 4.0)

Mi volt hát az Aranybulla, ha nem a nemesség akarata előtti meghajlás, követeléseik elfogadása? A legújabb kutatások rámutatnak, hogy az oklevél, ami látszólag engedményeket és kedvezményeket adott a nemességnek és az akkor még külön osztályként létező királyi szervienseknek, valójában II. András korábbi politikáját folytatta, sőt, erősítette meg. A kötelezettségek és garanciák, amiket az uralkodó benne vállalt, javarészt egybevágtak a saját szándékaival. Az oklevél valóban újrakeretezte a király és alattvalói közötti viszonyokat, és bár a körülmények ismerete nélkül értelmezhető akár az uralkodó meghátrálásaként is, valójában II. András, és nem ellenlábasai szándékai szerint tette ezt.

Az Aranybullát, annak előzményeit és következményeit Zsoldos Attila középkorász, az MTA tagja elemzi 2022-ben megjelent könyvében, A 800 éves Aranybullában.