A kitartás bajnokai – híres magyar olimpikonok
2016. augusztus 15. 14:06 Csernus Szilveszter
Gránáttól felemáskorlátig
Takács Károly már honvédtisztként a sportlövészet szerelmese lett. Egy 1938 szeptemberi hadgyakorlaton úgy látszott kettétörik a karrierje, amikor lövő kezét levitte egy gránátrobbanás. A legnagyobb teljesítményére nem is az olimpián, hanem ekkor volt szüksége: nem adta fel, hanem megtanult bal kézzel lőni. Olyannyira, hogy 1939 áprilisában már magyar- és világbajnok lett – mindössze hét hónappal balesete után.
A világháborúban honvédtisztként harcolt, majd visszatért a sporthoz. 1948-ban a londoni olimpián mindenkit ámulatba ejtő nyugodtságával, kötél idegzeteivel lett első 580 pontot szerezve, 25 méteres távon, ötalakos gyorspisztollyal. A meglepettséget csak növelte, hogy a díjátadón a bal kezét nyújtotta a gratuláció fogadására. Takács négy évvel később Helsinkiben megvédte címét – ekkor már annyira biztos volt sikerében, hogy a rádiónak adott győzelmi nyilatkozatát már előre megírta. Egy anekdota szerint budapesti felkészülése során körötte bámészkodókat kért meg rá, hogy lármázzanak, csapjanak zajt, így edzve koncentrációját. A versenyeken ugyanis köztudott, hogy nem mindig a legnyugodtabb körülmények között játszanak a sportlövők.
Polyák Imre birkózónk már húsz évesen olimpikon lett. A számunkra oly kedves helsinki olimpián azonban szovjet sporttársa mögött „csak” az ezüstéremig jutott. 1956-ban Melbourne-ben a pehelysúlyú Polyák újra a győzelem kapujáig menetelt, ám utolsó meccsét gyanús körülmények között pontozta a skandináv többségű zsűri, így az aranyérem egy finné lett.
1960-ban már mindenki várta, hogy végre beérjen a kötöttfogású birkózásban Polyák győzelme. Rómában a döntőben egy török ellen küzdött, akit már többször megvert előtte világversenyen – ezúttal csak egy hajszálon múlt, de a török nyert, Polyák pedig harmadik olimpiai ezüstérmét vitte haza. Az 1964-es tokiói olimpiára már 32 évesen érkezett, ahol egy tíz évvel fiatalabb szovjet várt rá a döntőben. A grúz versenyző azonban nem bírta a nyomást, Polyáknak emberfeletti erőt adott a tudat, hogy ez az utolsó esélye az aranyéremre. Negyedik olimpiáján megvalósult az álma, végre olimpiai bajnok lett. Megérdemelten viselte később a Nemzet Sportolója címet.
Keleti Ágnes – jelenleg legidősebb olimpiai bajnokunk – tornászként vált halhatatlanná. Helsinkiben egyéni műszabadgyakorlata után került a dobogó tetejére, míg csapat összetettben és a kéziszercsapat tagjaként ezüst-, gerendán és felemáskorláton bronzérmet szerzett (utóbbi versenyszámban nyolc magyar – köztük a győztes, Korondi Margit – jutott a legjobb 17 közé).
A melbourne-i olimpián vált a torna koronázatlan királynőjévé – annak ellenére, hogy ott mutatkozott be a világ előtt a szovjet Larisza Latinyina is. Ő volt az, aki Michael Phelps pekingi menetelése előtt a világ legsikeresebb olimpikonja volt. Vele 1956-ban Keleti valóságos párharcot folytatott. Összetett egyéniben és csapatban is a második helyet szerezte meg az ukrán tornászlány mögött, felemáskorláton, műszabadgyakorlatban és a kéziszercsapat tagjaként azonban sikerült maga mögött hagynia Latinyinát és még gerendán is „besöpört” egy aranyérmet.
1956-ban szerzett négy aranyérmével ezzel Keleti Ágnes a legsikeresebb olimpikonunk az egy játékokon elért győzelmeket tekintve. Bizonyára ő is reménykedik benne, hogy az ezekben a napokban legendává vált úszónőnk, Hosszú Katinka megragadja a lehetőséget és lép e tekintetben Keleti Ágnes mellé. Ha nem is Rióban, hát majd Tokióban.
A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
