A halott Kossuth Lajostól is féltek Ausztriában, éjszaka haladt át a koporsóját vivő vonat
2021. április 1. 12:40 Csernus Szilveszter
A kerepesi-temetőben
Ilyen felemelő hangulatban érkezett meg a gyászmenet egy óra tájban a nagy halott végső pihenőhelyéhez, a Kerepesi-temetőhöz. A környéket a tűzoltóság már fél tizenkettőkor kordonokkal zárta körbe, hogy illetéktelenek ne léphessenek a temetőbe, a sírt ugyanis csak külön meghívóval lehetett megközelíteni.
Szónoklatok sora követte egymást; felszólalt Péchy Tamás, Justh Gyula, Hermann Ottó, Horánszky Nándor és Bottlik József is, a végső, búcsúztató imát pedig Sárkány Sámuel mondta el. Ezután a tölgyfából készült koporsót egy-egy kis zacskónyi monoki és tállyai föld kíséretében bocsátották le az anyaföldbe. Kossuth teste 1894. április 1-jén, délután három órára már magyar földben nyugodhatott, Deák Ferenc és gróf Batthyány Lajos mauzóleumai között. Közben a Budai Dalárda Miért oly borús? címmel gyászdalt zengett. A végső szertartást egy igazán őszinte, szívből jövő jelenet zárta le. Rákosi Viktor író, miután a család elvonult a nyitott sír mellett térdre rogyott, és ajkával megérintette a deszkalapot, mely után ezrek követték példáját.
A temetés jellegzetes utómozzanataként a koszorúkkal borított sírhely télies pusztasággá vált: a megannyi gyászoló mind igyekezett egy-egy levéldarabot eltenni emlékül a koszorúkból (ez lett a sorsuk a torinói ravatalon is az emlékezés virágainak).
Wekerle Sándor – bár nem ve(hete)tt részt a ceremónián –, az adott körülmények között jól megoldotta feladatát: közbenjárására Budapest városa szervezte s finanszírozta a temetést, azaz gyakorlatilag végül államköltségen került sor a ceremóniára, így a magyar nemzet méltó módon megadhatta a végtisztességet volt kormányzójának.
Bár a kormány ismét két tűz közé került: az ellenzék a temetésről való távolmaradásukat, és az udvar gyászellenes intézkedéseit, az uralkodó pedig a temetés túlzott ünnepélyességét, az ellenzék előretörését kérte rajtuk számon. Az ellenzék támadásaira Wekerléék a felsőbb akaratra és az uralkodótól való függésükre hivatkozva magyarázkodtak. De akadt, aki más ürügyet talált a temetésen való meg-nem-jelenésére: az országgyűlés elnöke, Bánffy Dezső fontos hivatali teendőkre, de volt aki betegségre hivatkozott.
A temetés utáni politikai „csetepaték” győzteseként nem nevezhetünk meg senkit. A kormány nem vehetett részt a temetésen, melyet nem szervezhetett meg az állam, sőt a kormány december 21-én végleg lemondott. Az ellenzék ugyanakkor továbbra sem juthatott hatalomhoz. Ám a király sem győzött: a nemzetnek sikerült kifejeznie mély gyászát, de ami a legfontosabb: Kossuth teteme hazai földben nyugodhatott.