A fiúk a jégen: hat elkeseredett, Kanadába igyekvő skót ifjú szívszorító története 1868-ból
2018. június 1. 14:28 Múlt-kor
A mentés
2018 májusában végre tavaszodik a Szent György-öböl déli partján fekvő Highlands településen. A napok melegebbek és már csak egy kis hó van a hegyek tetején. Az Arran legénysége is ilyen viszonyokra számíthatott, amikor 150 éve ideérkezett, a rá váró fagyos tél helyett. „Láttam már a tengert úgy betakarva jéggel – a hideg tél és a jeget az öbölbe befújó bizonyos szelek összjátéka” – mondja Taylor Chaffey, a helytörténeti társaság elnöke. „De amikor a fiúkat kirakták a hajóról, a jég már oszlóban volt a tavaszi hőmérsékletek miatt, így nem igazán volt szilárd felület, amin gyalogolhattak volna – tényleg nagyon kegyetlen dolog volt ezt csinálni velük.
Highlands egykoron egy nyüzsgő mezőgazdasági és halászközösség volt, ahol a halászok a part mentén laktak kis kabinjaikban. Kikötő nincs, így hajóikat sólyán juttatták a vízből ki és be. Az 1868-ban itt lakók között volt Catherine Ann MacInnis. Ő volt az, aki látta a fiúkat a lemenő nap fényénél, vagy hallotta a kiáltásaikat, és riadót fújt. Az ő ükunokája, Don MacInnis, akkor szerzett erről tudomást, amikor egy szép napon 25 évvel ezelőtt ajtót nyitott, és egy egészen Brit-Columbiából odautazott férfival állt szemben, aki az Arran egyik potyautasának leszármazottja volt, és a MacInnis család tagjait kereste. „Catherine Ann az ükanyám volt” – mondja Don. „De semmit sem tudtam erről a szörnyű történetről – hogy hat fiút ledobtak itt egy hajóról és ketten meghaltak a jégen. Ez a történet a mi családunkból kiveszett. Elég nagy sokk volt.”
Catherine Ann családja az 1850-es években emigrált Újfundlandra Loch Morar mellől, a Skót-felföldről. Úgy gondolják, férje, Alexander egyike lehetett a férfiaknak, akik elindultak csónakkal a fiúkért. „Nem könnyű észrevenni négy fiút egy mérföld távolságból, különösen nem este fél nyolckor” – mondja Don. „Ha teszem azt, fél órával később érnek ide, valószínűleg nem látta volna őket senki – nagyon, nagyon nagy szerencséjük volt, hogy életben maradtak. A négy fagyást szenvedett potyautas a falusiak házaiban kezdte meg felépülését.
A hóvakságban szenvedő fiúknak egy hétbe telt, mire újra megfelelően láttak. John Paul csúnyán összevagdosott lábainak több mint egy hónapba telt meggyógyulni. A jégen meghalt Hugh McGinnes és Hugh McEwan holttesteit sosem találták meg.
Idővel Don elmesélte a történetet régi barátjának, Taylor Chaffeynek. „Miért nem tudok én erről semmit?” – kérdezi Taylor. „Ez nem olyan dolog, amit szabad veszni hagyni. Módot kell találnunk arra, hogy történelmünk e darabját megőrizzük.” Így aztán, ahogy Morag Connelly Greenockban, Don és Taylor itt az újfundlandi Highlandsben is elkezdték tervezni a megemlékezést az itt történtekről. Don megtervezett egy bronz plakettet, amelyet ükanyja sírjára helyezett a helytörténeti társaság által szervezett egész napos megemlékezéssorozat részeként. Egy skót dudás zenész vezetésével százfős tömeg sétált le arra a helyre, ahonnan Catherine Ann észrevehette a fiúkat, és az újonnan felállított három, a történetet elmesélő információs tábla felavatása előtt beszédet mondott a potyautas David Brand dédunokája. David Brand végül Ausztráliába emigrált, ahol sikeres hajóépítő vállalkozást alapított. „Milyen nagyszerű nap” – mondja David Brand VII, aki nyugalmazott presbiteriánus lelkész, és Új-Dél-Walesből utazott Újfundlandra feleségével és fiával részt venni az ünnepségen. „A Nap belesütött minden szívbe. Annyira örülünk, hogy Ausztráliából is eljöttünk ide osztozni ebben, az emlékek örökké meg fognak maradni.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
