A fiúk a jégen: hat elkeseredett, Kanadába igyekvő skót ifjú szívszorító története 1868-ból
2018. június 1. 14:28 Múlt-kor
A mentés
2018 májusában végre tavaszodik a Szent György-öböl déli partján fekvő Highlands településen. A napok melegebbek és már csak egy kis hó van a hegyek tetején. Az Arran legénysége is ilyen viszonyokra számíthatott, amikor 150 éve ideérkezett, a rá váró fagyos tél helyett. „Láttam már a tengert úgy betakarva jéggel – a hideg tél és a jeget az öbölbe befújó bizonyos szelek összjátéka” – mondja Taylor Chaffey, a helytörténeti társaság elnöke. „De amikor a fiúkat kirakták a hajóról, a jég már oszlóban volt a tavaszi hőmérsékletek miatt, így nem igazán volt szilárd felület, amin gyalogolhattak volna – tényleg nagyon kegyetlen dolog volt ezt csinálni velük.
Highlands egykoron egy nyüzsgő mezőgazdasági és halászközösség volt, ahol a halászok a part mentén laktak kis kabinjaikban. Kikötő nincs, így hajóikat sólyán juttatták a vízből ki és be. Az 1868-ban itt lakók között volt Catherine Ann MacInnis. Ő volt az, aki látta a fiúkat a lemenő nap fényénél, vagy hallotta a kiáltásaikat, és riadót fújt. Az ő ükunokája, Don MacInnis, akkor szerzett erről tudomást, amikor egy szép napon 25 évvel ezelőtt ajtót nyitott, és egy egészen Brit-Columbiából odautazott férfival állt szemben, aki az Arran egyik potyautasának leszármazottja volt, és a MacInnis család tagjait kereste. „Catherine Ann az ükanyám volt” – mondja Don. „De semmit sem tudtam erről a szörnyű történetről – hogy hat fiút ledobtak itt egy hajóról és ketten meghaltak a jégen. Ez a történet a mi családunkból kiveszett. Elég nagy sokk volt.”
Catherine Ann családja az 1850-es években emigrált Újfundlandra Loch Morar mellől, a Skót-felföldről. Úgy gondolják, férje, Alexander egyike lehetett a férfiaknak, akik elindultak csónakkal a fiúkért. „Nem könnyű észrevenni négy fiút egy mérföld távolságból, különösen nem este fél nyolckor” – mondja Don. „Ha teszem azt, fél órával később érnek ide, valószínűleg nem látta volna őket senki – nagyon, nagyon nagy szerencséjük volt, hogy életben maradtak. A négy fagyást szenvedett potyautas a falusiak házaiban kezdte meg felépülését.
A hóvakságban szenvedő fiúknak egy hétbe telt, mire újra megfelelően láttak. John Paul csúnyán összevagdosott lábainak több mint egy hónapba telt meggyógyulni. A jégen meghalt Hugh McGinnes és Hugh McEwan holttesteit sosem találták meg.
Idővel Don elmesélte a történetet régi barátjának, Taylor Chaffeynek. „Miért nem tudok én erről semmit?” – kérdezi Taylor. „Ez nem olyan dolog, amit szabad veszni hagyni. Módot kell találnunk arra, hogy történelmünk e darabját megőrizzük.” Így aztán, ahogy Morag Connelly Greenockban, Don és Taylor itt az újfundlandi Highlandsben is elkezdték tervezni a megemlékezést az itt történtekről. Don megtervezett egy bronz plakettet, amelyet ükanyja sírjára helyezett a helytörténeti társaság által szervezett egész napos megemlékezéssorozat részeként. Egy skót dudás zenész vezetésével százfős tömeg sétált le arra a helyre, ahonnan Catherine Ann észrevehette a fiúkat, és az újonnan felállított három, a történetet elmesélő információs tábla felavatása előtt beszédet mondott a potyautas David Brand dédunokája. David Brand végül Ausztráliába emigrált, ahol sikeres hajóépítő vállalkozást alapított. „Milyen nagyszerű nap” – mondja David Brand VII, aki nyugalmazott presbiteriánus lelkész, és Új-Dél-Walesből utazott Újfundlandra feleségével és fiával részt venni az ünnepségen. „A Nap belesütött minden szívbe. Annyira örülünk, hogy Ausztráliából is eljöttünk ide osztozni ebben, az emlékek örökké meg fognak maradni.”