„A dolgozó nő öltözködjék egyszerűen és jól” – divat a II. világháborútól a rendszerváltásig
2020. szeptember 20. 12:45 Valuch Tibor
A magyarországi városi öltözködés története az 1945 utáni évtizedekben öt nagyobb periódusra osztható. Eleinte apró módosulásokkal, de lényegében a két háború közötti időszak viseletkultúrája folytatódott. Az ötvenes évek első fele ezzel ellentétben a kényszerű uniformalizálódás, a nemzetközi elszigetelődés, a ruha- és anyaghiány jegyében telt. 1956/57 fordulójától a hatvanas évek végéig lassú változás kezdődött: ismét általánossá és természetessé vált a divat követése, az ellátás is fokozatosan javult. A nyolcvanas évtized közepéig tartó újabb szakaszt az egyszerűsödés, egyúttal a divattrendek naprakész követése jellemezte, ekkor már csak egyes termékek és a kurrens cikkek hol átmeneti, hol tartósabb hiánya fordult elő. A rendszer alkonya pedig elhozta a stílusok gyors követését és keveredését, valamint a (tömeg)fogyasztás felértékelődését és általánossá válását.
Egy ideig még a régiben
A városlakók ruházata 1948-ig igyekezett lépést tartani a viszonylag gyorsan regenerálódó európai divattal. Ennek fontos jellemzője volt, hogy a korábban meghatározó szögletesebb formákkal ellentétben a ruhák felső része a test vonalát követte. A vékony derék megint hangsúlyossá vált, a szoknyák lágy redőzéssel kifelé szélesedő formát öltöttek, és majdnem a bokáig meghosszabbodtak. A felsőruházat változásait a nagy gallérok és a szélesen omló kabátok tették teljessé.
Az öltözködéssel kapcsolatos társadalmi elvárások, viselkedési szokások az élet minden területén szigorúak voltak. A klasszikus fűzőnek ebben az időszakban gyakorlatilag már nyoma sem volt, a kombiné és a melltartó lépett a helyére.
A túlságosan mély dekoltázs vagy a túlságosan rövid szoknya is ellentétes volt a test korlátozott nyilvánosságának ekkor még általános felfogásával. Ez alól lényegében csak a strand jelentett kivételt, bár az 1940-es évek végének fürdőruhái még nagy testfelületet takartak.
A gimnáziumokban megkövetelték az egyenruha és/vagy egyensapka viseletét. A hivatalnokok számára sem volt megkerülhető az öltöny és a nyakkendő. A tanácsadó könyvek szerint: „A dolgozó nő öltözködjék egyszerűen és jól. Törődjön magával. Legyen hiú, ez minden nőnek kötelessége.” A korabeli kiadványok azt is részletesen leírták, miként öltözködjön a ház asszonya otthon.
Ezek szerint reggel illendő volt a hálóruha fölé – az évszaktól függően – vászon, selyem vagy flanelköntöst ölteni, majd a reggeli után ezt házi ruhára cserélni. A gyermekek viselete sem változott meg lényegesen: a kislányok derékban elvágott felsőt, ráncolt szoknyát, a fiúk nyáron kantáros rövid-, télen hosszúnadrágot hordtak, hétköznap kockás inggel, ünnepnap fehérrel. Kabátjuk, zakójuk a felnőttekének szabását utánozta.
Munkáslányok a kifutón
A ruházkodási szokások a negyvenes-ötvenes évek fordulóján markánsan átalakultak. Az Asszonyok című képes havilap 1949. februári száma „Hogyan öltözködik a szovjetember – bátrabban, színesebben, érdekesebben” című, egész oldalas összeállításában már határozottan a szovjet minta követését ajánlotta olvasói figyelmébe. A „dolgozó nők” igényeinek kielégítésére 1948–49 után már nem volt szükség divatszalonokra, egyediségre, szépségre.
A többé-kevésbé uniformizált öltözködés korszaka következett. A korabeli divatlap sem az egyedi ízlést, hanem az államosított konfekcióipari sok tízezer darabos sorozatokban készülő termékek dicséretét zengte az év tavaszán. A vásárlóközönség azonban nem lelkesedett az egyenszabású ruhákért, mivel azok silány anyagból készültek, rosszul szabottak voltak.
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2020. őszi számában olvasható.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
