„A csecsemőfarmer” – egy angol ápolónő és 300 halott kisbaba vérfagyasztó története

2017. október 20. 14:35

A 19. századi Anglia gyermekvédelmi rendszere finoman szólva is komoly kívánnivalókat hagyott maga után. Az ipari forradalom korának gyárakban és bányákban dolgozó gyermekmunkásainak sanyarú sorsa már akkoriban is gyakran felháborodást keltett, az újszülöttek azonban még náluk is kiszolgátatottabbak voltak – különösen, ha egy nem kívánt terhességből születtek. Megfelelő fogamzásgátlás és bármiféle jogi védelem hiányában – az apákat ekkor még nem kötelezték gyermekeik anyagi támogatására – az egyedülálló anyáknak gyakran teljesen egyedül kellett viselniük a társadalom által rájuk ragasztott szégyenbélyeget.

A kétségbeesett leányanyák és a szegény szülők problémáinak kiaknázására rövidesen egy önálló üzletág épült, amelyet leginkább csecsemőfarmoknak nevezhetünk. Ennek lényege az volt, hogy egyes intézmények vagy magánszemélyek egy meghatározott pénzösszegért cserébe vállalták, hogy magukhoz veszik a nem kívánt gyermekeket és gondoskodnak majd róluk. A szolgáltatás annyira keresett és jövedelmező volt, hogy szinte bármelyik korabeli újságban találkozhatunk ilyen hirdetésekkel.

Az 1837-ben Bristolban született Amelia Dyer ápolónőként dolgozott, mielőtt valamikor az 1860-as években úgy döntött, hogy maga is felcsap csecsemőfarmernek. Tevékenysége már az első években gyanúra adott okot, ugyanis az egyik környékbeli orvosnak 1879-ben feltűnt, hogy a Dyer gondjaira bízott csecsemők különösen magas arányban halnak meg.

A nő ellen ekkor vizsgálat is indult, de végül sajnos csak gondatlanság és nem gyilkosság miatt találták bűnösnek és mindössze 6 hónap közmunkára ítélték, így rövidesen visszatérhetett jövedelmező tevékenységéhez. Ettől fogva azonban sokkal óvatosabban járt el. Nem tartott kapcsolatot egyetlen orvossal sem, számos álnevet használt és rendszeresen új helyre költözött, hogy sehol se keltsen gyanút.

Évtizedekkel később, 1896-ban aztán a Temze Reading városán keresztülfolyó szakaszán egy folyami hajós különös, kis méretű csomagot húzott ki a vízből. A csomag egy kislány csecsemő holttestét rejtette, akit azonosítva a nyomozóknak sikerült rábukkanni egy bizonyos Mrs. Thomasra – vagyis Dyer egyik alteregójára.

A nőnél tartott házkutatás valószínűleg a legkeményebb rendőröket is megviselte. Nagy halomban álló babaruhák, örökbefogadásokat intéző iratok, újsághirdetések nyugtái bizonyították, hogy az ápolónő sokkal több csecsemőt vett magához mint amennyiről reálisan gondoskodni tudott volna. A kisbabáknak azonban se híre, se hamva nem volt, míg a lakást belengte a rothadó hús szaga.

A nyomozás kiderítette, hogy Dyer már a kezdetektől fogva megölte a rábízott csecsemőket. A módszerei változtak az idők során, így először csak kiéheztette az újszülötteket és valamilyen ópium-alapú gyógyszerrel kábította el őket közben, hogy ne hangoskodjanak. Később aztán egy már-már ceremoniális eljárást alakított ki, amelyet Dyer saját vallomásából ismertek meg a nyomozók. Egy fehér szalaggal megfojtotta a csecsemőket, majd a holttesteket a Temze mélyére süllyesztette.

A rendőröknek Dyer összesen 50 áldozatának holttestét sikerült megtalálni, de számítások szerint a meggyilkolt csecsemők száma akár 300-ra is rúghat. A horrorápolónő-tárgyalás nem tartott sokáig, az esküdtszék állítólag mindössze 5 perc alatt döntött a bűnösségéről. Dyert végül 1896. június 10-én Londonban felakasztották.

Az eset hatalmas vihart kavart Anglia-szerte és rövidesen a kormány is megtette az első lépéseket a csecsemőfarmok ellenőrzése érdekében. Az ország első gyermekvédelmi törvényét pedig egy évtizeddel később, 1908-ban fogadta el a brit parlament.