Hamvába holt merényletterv Horthy Miklós ellen
2014. május 19. 19:14
A tökéletes ürügy
„Anarchista eszközzel, Horthy Ő-főméltóságának meggyilkolásával fogunk zavart okozni – vall céljáról a merénylő kihallgatása alkalmával –, s ezzel a cselekedettel véltük megmozdítani tudni Magyarország munkásságát, vagy legalább is zavart fogunk tudni előidézni, s ezzel is gyöngíteni fogjuk a mai társadalmi rendet.” A cél tehát – a zsarnokölés morális indíttatásán túl – a magyarországi ellenforradalmi rendszer terrorista eszközzel történő destabilizálása volt. Ehhez a művelethez azonban semmiféle kikristályosodott eszme vagy szervezeti háttér nem kellett. A lényeg a radikális tett azonnali kivitelezése volt. Ez a fajta hozzáállás alapvetően más indíttatásból táplálkozott, mint a 19. század végének anarchista merényletei. Míg az utóbbiak végrehajtói azért fogtak fegyvert, mert elképzeléseik szerint az állam mindenkori vezetői hatalmukkal, puszta létezésükkel halálos bűnt követnek el „alattvalóik” ellen, addig Sztaronéknál a hatalom birtoklásának kérdése a kevés kiválasztott egyén létért való küzdelmének függvénye volt.
A Horthy elleni merénylet eltervezőinek célja nem az uralmi struktúrák végleges eltörlésére, csupán azok megváltoztatására irányult. E változás előidézése érdekében olyan szélsőséges cselekvési formát választottak, amelyet ők maguk az anarchizmussal azonosítottak, anélkül hogy az eszme bármilyen más lényegi elemét, társadalomszervező vízióját a magukévá tették volna. Ebben az értelemben a rendőrség felfogását más szempontból erősítették meg. A Sztaron-ügy során a detektívek előtt világossá vált, hogy az anarchizmus elmélete és gyakorlata Magyarországon is az állam- és kormányfők elleni merényletekkel ekvivalens jelenségeknek tekinthető. A libertárius áramlatok azonban már akkor sem voltak azonosak a terrorizmussal. A merénylet elkövetésének ideológiai inspirációja, a szociáldarwinista jellegű érvrendszer minden valószínűség szerint a Sztaron környezetében lévő kommunistáktól származott, akik – vagy azért, mert tévesen tényleg ezt gondolták az anarchizmusról, vagy azért, mert a marxista pártokat egy magányos merénylő tettével nem akarták kompromittálni – csak az individuális terror útját kívánták járni, az uralomnélküliség gondolatvilágának megvalósítása nem szerepelt a terveik között.
A magyar államvédelem egészében véve tisztában volt azzal, hogy a szociáldemokraták nem követnek el merényleteket, és azt is sejteni vélték – hisz ismerték Leninnek az egyéni terror módszerét elítélő okításait –, hogy a bolsevik típusú kommunista párt céljai elérése érdekében a politikai erőszak más formáit részesíti előnyben. Azt is feltételezték ugyanakkor, hogy a Karl Marxra hivatkozó munkáspártoknál oly fontos pártfegyelem különben sem teszi lehetővé az egyéni, kalandor akciók megvalósítását. Kézenfekvő volt tehát, hogy a merénylet előkészítőit ne a marxisták között keressék. Ennek ellenére az összeesküvés ódiuma végig rajtuk maradt. Ennek elsősorban az az oka, hogy a rendőrség irányítását ellátó kormányzati elit eleve a széles értelemben vett baloldalt (a polgári demokratáktól kezdve a radikális köztársaságpártiakon keresztül a szociáldemokratákig és kommunistákig bezáróan) tette felelőssé a háborús összeomlásért, a forradalmakért és Trianonért.
Bennük vélték felfedezni mindazon destruktív irányzatokat, amelyek a rezsim megdöntése érdekében erőszakos cselekedetekre vetemednének és akár még az ország külföldi ellenségeivel is szövetkeznének. A detektívek szemében ez a felfogás tökéletes igazolást nyert akkor, amikor a Horthy-rendszer legfőbb ellenségeként számon tartott Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) illegális-konspiratív ténykedését igyekeztek felderíteni. Az 1919-es Kommün negatív tapasztalatai, a forradalmi terror igenlése, a doktriner internacionalizmus és nem utolsósorban a kiterjedt külföldi kapcsolatrendszert működtető, moszkvai központú Komintern szigorú felügyelete miatt a párt már önmagában állandó céltáblája volt a rendvédelemnek. De nemcsak az állambiztonság gondolkodott így a KMP-ről, hanem a magyar politikai közvélemény jó része is.
A „keresztény-nemzeti” közgondolkodás számára a kommunisták világforradalmi törekvései egyet jelentettek a Magyarország-ellenes külföldi ármánykodás és a nemzetközi zsidó-szabadkőműves összeesküvés megtestesítésével. Ez a szemléletmód könnyen rávetíthető volt a rendszert ellenző más, ugyancsak jelentős külföldi kapcsolatokkal rendelkező, úgymond „nemzetietlen” baloldali pártokra, mint például a szociáldemokratákra vagy a radikális demokratákra. Bár a 20-as évek közepének politikai rendőrsége már éles határvonalat húzott a szociáldemokrata és a kommunista munkásmozgalom közé, és a detektívek tudták azt is, hogy az anarchisták aktvitása az országban a nullával egyenértékű, az államvédelem – a kormányzati elvárásoknak megfelelően – mégis megpróbált minden baloldali irányzatot egy-egy büntetőüggyel kompromittálni. Az „anarchista merényletterv”, mint bármikor bevethető aduász, sokszor csak ürügyként szolgált az emigráns baloldal lejáratásához.
Varga Krisztián teljes írása, valamint a források a Betekintő 2014/1. számában olvashatók
Támogasd a 
szerkesztőségét!
