Hamvába holt merényletterv Horthy Miklós ellen
2014. május 19. 19:14
Anarchisták Magyarországon
Létezett egyáltalán anarchista „párt” vagy mozgalom a korabeli Magyarországon, amely hátteret biztosított az efféle merényleteknek? Voltak hagyományai itthon a libertárius irányzatoknak?
A tisztánlátás érdekében szükséges elmondani, hogy az antietatista-egalitáriánus forradalmi mozgalmak a századforduló Magyar Királyságának területén periférikus politikai erőként működtek és csak időnként voltak nagyobb hatással az Alföldön elburjánzó chiliasztikus parasztközösségekre, néhány kiábrándult szociáldemokrata aktivistára vagy az eszmével kacérkodó szindikalista munkás- és értelmiségi körökre. Egyes propagandakiadványokon és sajtócikkeken kívül még a szűkebb értelemben vett anarchista mozgalmon belül sem beszélhetünk az egyéni terror módszerét igenlő jelentős csoportosulásokról.
A Budapesti Főkapitányságon nyilvántartottak ugyan néhány tucat „anarchistát”, de arra vonatkozóan nincs adat, hogy a túlnyomórészt német és olasz nevű munkásokat mi alapján gondolták a hatóságok anarchistáknak, illetve hogyan és miként kapcsolódtak ezek az emberek az anarchista mozgalmakhoz. A századelő detektívjeinek nyomozásai is meglehetősen ellentmondásosak ezen irányzatokkal szemben, hisz a Magyarországon tartózkodó, erőszakot sem elvető orosz emigráns szocialista és anarchista ihletésű csoportok működését nem mélységi felderítőmunka, jól átgondolt államrendészeti koncepció révén sikerült felszámolni, hanem sűrű idegenrendészeti akciókkal, s inkább véletlenszerűen bukkantak a „héber nyelvű felolvasóesteket tartó terrorista” csoportok rejtekhelyére.
A kelet-európai emigráns zsidó diaszpórákban felbukkanó extrém áramlatok a magyar radikális baloldali mozgalmak fejlődésére csak nagyon kis mértékben voltak hatással. Ennek egyik oka, hogy az oroszországitól eltérő társadalmi-politikai közegben a világvárosi viszonyok között élő, de a hagyományos zsidó életformához ragaszkodó, nem asszimilálódó közösségek nem tudtak tartós eszmei-gyakorlati kölcsönhatásba kerülni a már meglévő, de csak csírájában létező hazai szocialista-anarchista irányzatokkal. A cári Oroszország területén kétségkívül nagyszámú anarchista kollektíva létezett, de a libertárius irányzatok kibontakozásának igazi terepe Délnyugat-Európában volt.
Az Ibériai- és Appennini-félszigetek munkás- és parasztszervezetei mellett Nyugat-Európában és az egész amerikai kontinensen is jelentős társadalmi-politikai közösségek vallották magukat az államnélküliség harcos hívének. Nem firtatva most az egyéb szociokulturális és „nemzetkarakterológiai” szempontokat, látható, hogy erről az oldalról mindenekelőtt azért nem tudott számottevő módon teret nyerni, meghonosodni Magyarországon az anarchizmus, mert a német marxista szociáldemokráciának kizárólagos befolyása volt a hazai munkásmozgalom fejlődésére. A kontinens legerősebb munkáspártjának uszályába kerülő Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) egyre inkább a németországi mintákat követő, eszmeileg meglehetősen ortodoxszá váló bürokrata szervezet benyomását keltette, ahol nem volt helye a pártfegyelmet és a tudományos szocializmust megkérdőjelező militáns lázadóknak.
„Az első világháború előtti negyedszázadban Magyarországon a tömegpárttá vált szociáldemokrata párt a politikai élet perifériájára szorította az anarchista mozgalmakat. A kormányzati hatóságok is felismerték az anarchista csoportok összejöveteleinek vagy irodalmi megnyilvánulásainak veszélytelenségét és jelentéktelenségét, s nem tettek lépéséket ellenük” – szól a korszak radikális szocialista irányzatait elemző kutató összegzése. Ha mégoly jelentéktelen mértékben, de a mégiscsak létező magyarországi anarchista mozgalom az 1918–19-es forradalmak után mintha nyomtalanul eltűnt volna. A Tanácsköztársaság alatt még hírt adott magáról egy kicsiny, fővárosközpontú anarchista csoport, de sem a proletárdiktatúra, sem pedig az ellenforradalom nem kedvezett a libertárius szellemiség meggyökeresedésének.
A Horthy-korszak elején semmiféle anarchista szervezetről nem beszélhetünk, az újságok néhány köztörvényes bűncselekmény kapcsán vették elő az inkább piaci fogásnak, semmint politikai minősítésnek mondható „anarchista” jelzőt. Ennek megfelelően erőszakos akciókra, az egyes anarchisták kedvelt módszerének számító bombamerényletek elkövetésére sem került sor. (Ez utóbbit inkább a korszakban előretörő szélsőjobboldali, fajvédő szervezetek militánsai művelték, akik a 20-as évek elején mintegy fél tucat, több halálos áldozattal járó pokolgépes robbantást hajtottak végre Magyarországon.)
A fentiek alapján tehát teljes bizonyossággal állítható, hogy Sztaron Sándor tervéhez egyetlen hazai anarchista sejt sem szolgáltatott szervezeti vagy eszmei muníciót. Annál is inkább, mivel a detektíveknek az első pillanatban fogalmuk sem volt, hogy a merényletterv kiötlőit hol keressék, eleinte fel sem merült bennük, hogy az itthoni „államtagadók” környékén kellene puhatolózniuk. De külföldi anarchisták sem keveredhettek bele a merénylet előkészítésébe, mivel Sztaron, a saját bevallása szerint, az anarchizmusról kizárólag az ausztriai magyar kommunista emigráció tagjaitól szerzett tudomást. Róluk ugyanis – mint az osztrák marxista (szociáldemokrata és kommunista) pártok funkcionáriusairól – még akkor is nehéz feltételezni, hogy követendő példát láttak volna az anarchisták párt-, hatalom- és államnélküli ideáljában, ha tudjuk, hogy a korabeli radikális baloldali irányzatok számos ideológiai elemet adoptáltak egymástól. Ha kétségkívül volt is némi átjárás az 1920-as évek nyugat-európai munkásmozgalmának különböző forradalmi áramlatai között, a Sztaron-féle merénylők ideológiai attitűdjét – a rendelkezésre álló források elemzése szerint – nem éppen az anarchizmus és a marxizmus szimbiózisa jellemezte.
Többek közt ezért sem valószínű az, hogy Sztaron a társaitól bármiféle autentikus leírást kapott volna az anarchizmus életeszményéről. Mivel azonban a nemzetközi munkásszervezetek 1920-as Horthy-rendszer elleni bojkottja nem érte el a célját, és a várva várt világforradalom sem tört ki, társaival egyetemben – valószínűleg mindenféle szervezeti és felsőbb jóváhagyás nélkül – határozott a bűncselekmény végrehajtásáról. A Horthy Miklós elleni merényletterv éppen ezért nem széles körű nemzetközi „cselszövés” terméke volt, miként azt a rendőrség feltételezte. Az ötlet gazdája mindössze 2-3 ember lehetett, a végrehajtást pedig csak és kizárólag Sztaron Sándor vállalta magára. Ha a merénylőt meg is találták a detektívek, a gyilkos szervezet létét nem tudták igazolni. Ehhez még az Ausztriában végzett bizalmas nyomozás sem tudott elég bizonyítékot találni.
A puhatolózások és titkos házkutatások során beszerzett adatok csak azt tudták alátámasztani, amit Sztaron Sándor is elmondott. Egy-két hozzá hasonló elégedetlen társán és néhány magyarországi ismerősén kívül, akik közül az egy szem feljelentő kivételével nem vette komolyan senki a kissé egzaltált fiatalembert, sem a szociáldemokraták, sem a kommunisták, sem pedig az oktobrista emigráció tagjai – hogy csak a Horthy-rendszerrel élesen szemben álló politikai irányzatokat említsük, nem beszélve a Sztaron környezetében egyáltalán nem létező magyar és osztrák anarchistákról – nem tudtak a tervezett akcióról. Terve nem is kapcsolódott egyetlen párt, vagy szervezet programjához.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
