Hamvába holt merényletterv Horthy Miklós ellen
2014. május 19. 19:14
Ki volt a titokzatos merénylő?
A gyilkosság eltervezője, Sztaron Sándor 1901-ben született Budapesten. A vasesztergályos végzettségű fiatalember először az 1919-es Kommün alatt került közelebbi kapcsolatba az ország sorsfordító eseményeivel. Ekkor a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének önkéntese lett, majd román hadifogságba került. Szabadulását követően különböző üzemeknél nyomdai segédmunkásként helyezkedett el. 1922-ben – inkább gazdasági, mint politikai okokból – kivándorolt Ausztriába, ahol több magyar baloldali (szociáldemokrata és kommunista) emigránssal került kapcsolatba. Bécsben és Leobenben aktív közösségi munkát fejtett ki a helyi kommunista csoportokban, de formálisan tagja lett az osztrák szociáldemokrata pártnak is.
Az a közösség, ahol tevékenykedett, jórészt a Tanácsköztársaság alsó- és középfunkcionáriusaiból és a Vörös Hadsereg kommunista veteránjaiból rekrutálódott, akiktől a kommunizmus radikális baloldali interpretációja, türelmetlen forradalmi hevülete egyáltalán nem állt távol. Az osztrák munkásmozgalom ez idő tájt sokféle balos attitűdöt magába olvasztó, meglehetősen tarka szellemi-ideológiai képet mutatott. A szervezett proletariátus ausztriai kollektíváinak egyaránt voltak reformista-revizionista, centrista, illetve baloldali szociáldemokrata, de velük sokszor élesen szemben álló bolsevik és antibolsevik kommunista, szindikalista, sőt az anarchizmussal több ponton érintkező krisztiánus-szocialista tagjai is.
Ezek az irányzatok jelentős identitásformáló tényezőkkel bírtak, állandó kölcsönhatásban voltak egymással, vitáik, politikai-ideológiai elképzeléseik egyszerre közelítették és távolították a mozgalmon belüli résztvevőket. Az ausztriai magyar emigráns forradalmárok csoportjaira is ugyanezen rendezőelv vonatkozott, „elv-társulásaik” ráadásul nem váltak el szervezetileg sem a kommunista, sem a szociáldemokrata párttól. Közösségeik sem ideológiailag, sem szervezetileg nem voltak stabil képződmények. Éppúgy megfigyelhető volt az új aktivisták tömeges jelentkezése, mint a gyakori fluktuáció és a munkásmozgalomról történő lemorzsolódás. A mozgalmon belüli résztvevők többnyire tisztában voltak saját politikai identitásukkal, de a kívülről érkezett szemlélő nem mindig tudta megkülönböztetni őket egymástól.
A 20-as évek közepén a kommunista mozgalomban nemzetközi szinten bekövetkező apátia a kis helyi forradalmi közösségekben is éreztette hatását. Ilyen körülmények között Sztaronék, mint fiatal és tettre kész forradalmárok, folyton azon törték a fejüket, hogy mi lehetne az az akció, amely mind az ausztromarxista szociáldemokrata, mind a bolsevizálódó kommunista párt kimerülőben lévő politikai eszközeinél hatékonyabban tud közreműködni a magyar munkásosztály felszabadításában. Nyughatatlan lelkülete, a fehérterror miatt érzett bosszúvágya Sztaront szélsőséges cselekvésre késztette. Egyéb kiutat nem látva elhatározta, hogy az ellenforradalmi rendszer valamelyik vezető politikai személyisége ellen merényletet fog elkövetni. Bennük látta ugyanis a magyar munkásság minden nyomorúságának okozóját. Előbb Bethlen István miniszterelnökre gondolt, de később úgy vélte, hogy Horthy Miklós kedvezőbb célpontnak tűnik. Azért határozott így, mert míg a miniszterelnök megölésével szerinte a rendszer nem fog alapjaiban megváltozni, addig a kormányzó likvidálása révén a rezsim akár még össze is omolhat.
Az, hogy a merénylet technikai kivitelezésében voltak-e segítői, a nyomozás során nem derült ki egyértelműen, annyi azonban bizonyos, hogy Ausztriában és Magyarországon több közeli ismerőse tudott szándékáról. Az egyik ilyen jól értesült „bizalmasa”, amint tudomást szerzett a merénylettervről, azon nyomban a főkapitányságra sietett, hogy bejelentést tegyen. E jelzés alapján sikerült Sztaront, némi szerencsével még az otthonában elfogniuk a detektíveknek. A zsarnokölő aspiráns a rendőrségen részletes beismerő vallomást tett, bár ezt később a bíróságon visszavonta. A detektívek előtt azonban büszkén vállalta tettét. Kijelentette, hogy nem bánta meg tervét, azt kizárólag egyedül akarta megvalósítani, és ha módjában állna, újra megkísérelné elkövetni.
Eszmei motivációt, politikai indíttatást is talált a gyilkosság igazolására, amelyet saját „anarchista” hitvallásának bizonyítékául büszkén el is mondott a jegyzőkönyvben: „Nem vagyok kommunista érzelmű, mert minden diktatúrát, lett légyen az akár bal, akár jobboldali, elítélek. De nem vagyok szociáldemokrata sem, mert a társadalmi evolúciót a munkásmozgalomban nem tartom célravezetőnek. Ellenben kimondom: anarchista vagyok, mert a meggyőződésem, hogy ennek a mai világrendnek teljesen össze kell omolnia, a létérti [sic!] küzdelemben, melynek harcnak kell lenni mindenkivel szemben, a gyöngének el kell pusztulnia és csak a megmaradó, korlátok nélkül élő erősnek lehet az a hivatása, hogy egy jobb és boldogabb jövő felépítésén dolgozhassék [sic!]. Legelsősorban tehát, le kell gyilkolni a mai rendszer minden exponensét és azután jöhet csak mindenkinek harca mindenki ellen, mert ebben a társadalmi berendezkedésben az egyén nem találja meg a boldogulását.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
