Batu kán és a szláv favágók
2014. április 11. 14:28 Németh Máté
A király menekülése és a váratlan kivonulás
Az uralkodó Pozsonyba vágtatott, majd egy rövid, de annál kellemetlenebb ausztriai kitérő után - a korábban segítő szándékkal a tatárok ellen fellépő Frigyes osztrák herceg elengedése fejében kizsarolt Bélától három határ menti vármegyét - Zágrábban keresett menedéket és próbálkozott nyugati segélykéréssel. Kézzelfogható támogatás híján az ellenállás kilátástalannak tűnt.
Béla futásának ábrázolása a Képes Krónikában
A tatárok mindeközben a keleti országrészen hatalmas pusztítást végeztek. A falvakat, földvárakat könnyűszerrel leigázták, az életben maradt lakosság mocsarakba, erdőkbe vonulva keresett menedéket. 1242 telén a támadók átkeltek a befagyott Dunán, de a komoly kővárak ostromára már nem vállalkoztak, hiszen céljuk a király kézre kerítése volt. Hadviselésük része volt ugyanis, hogy a megtámadott ország uralkodóját meg kell ölniük az ország megtörése érdekében, de IV. Béla Dalmáciában előbb Spalato, majd Trau várában talált menedéket. 1242 márciusában végül a tatár csapatok váratlanul kivonultak az országból. Ennek okaként több tényezőt is szoktak emlegetni, így például Ögödej nagykán halála miatti kánválasztást, amelyre Batu kán haza akart térni, vagy a tatár stratégiát, miszerint az 1241-42-es támadás célja csak az ország gyengítése volt egy nagyobb hadjárat előtt, esetleg mert a hódítók létszáma nem volt elegendő a tartós megszálláshoz.
Azt azonban leszögezhetjük, hogy a tatárok szörnyű pusztítást hagytak maguk után, akár az ország népességét, akár anyagi javait, vagy a lelki megrázkódtatást nézzük. Egy kortárs német szerzetes szerint „Ebben az évben Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította”. Hogy ez mégsem így történt, abban nagy szerepe volt az ország életben maradt lakosságának és a királynak, IV. Bélának, aki nem véletlenül kapta a „második honalapító” jelzőt neve mellé.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
