Rákosi, Puskás, forradalom
2013. november 25. 12:10
A 6:3 és a mítoszok
Ilyen körülmények között került sor az évszázad mérkőzésére. Az először a mérkőzésről a Magyar Rádióban tudósító (ekkor még nem volt hazánkban televíziózás) Szepesi György által Aranycsapatnak nevezett válogatott a Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor összeállításban (az összecsapáson egyet cseréltünk, Gellér váltotta Grosicsot a 78. percben) futott ki a gyepre 1953. november 25-én a londoni Wembleyben, 105 ezer tomboló hazai néző és a páholyban helyet foglaló II. Erzsébet angol uralkodó előtt. Pedig alakulhatott volna máshogyan is, hiszen a szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv már az olimpián – engedély nélkül – lekötötte az Anglia elleni összecsapást, aminek a pártvezetés – élén Rákosival – finoman szólva sem örült, így a mérkőzés megrendezése is veszélybe került.
A magyar válogatott végül kiutazhatott, így sor kerülhetett az angol sajtó által már korábban az „évszázad mérkőzéseként” beharangozott találkozóra az "angol oroszlánok" és a trónkövetelő "mágikus magyarok" között. Amely magyar szempontból a lehető legjobban kezdődött: már az első minutumban sokkoltuk a pályaválasztót, Hidegkuti Bozsik passza után talált be az ellenfél kapujába. S bár viszonylag hamar jött a válasz, Hidegkuti révén még az első negyedórában visszavettük a vezetést, majd Puskás kétszer is betalált – nem is akárhogyan, a harmadik magyar találat, az „évszázad gólja”, a legendás visszahúzós csel után született. A félidőre végül 4-2-es magyar vezetéssel vonulhattak el a csapatok. A második 45 percben Bozsik is eredményes volt, majd Hidegkuti megszerezte önmaga harmadik és a csapat hatodik gólját. Ramsey már csak kozmetikázni tudott az eredményen.
A legendás angol sportszerűséget dicséri, hogy a nézők gyakran tapsolták meg a magyar játékosok megoldásait. A mérkőzést a magyar rádióban Szepesi György közvetítette, ezalatt az egész országban elnéptelenedtek az utcák, hogy aztán annál nagyobb legyen az örömmámor. Jackie Sewell, az angolok első góljának szerzője így emlékezett vissza a mérkőzésre: "Az emberek azt hitték, mi fogunk nyerni, de emlékezetes leckét kaptunk azon a napon. Nem játszottunk rosszul, de a magyarok egyszerűen fantasztikusak voltak. A legjobb csapat volt, amelyet valaha életemben futballozni láttam."
Ez volt az Aranycsapat leghíresebb, rövid idő alatt legendássá vált mérkőzése - holott a visszavágón, 1954. május 23-án még megalázóbb, 7-1-es vereséget mértek az angolokra, akik – ahogy a pesti humor mondta – egy hétre jöttek és hét eggyel mentek... A sokkoló vereségek hatására az angol labdarúgás nyitni kezdett a másfajta edzésmódszerek és taktikai rendszerek felé, s tizenhárom évvel később, 1966-ban válogatottjuk világbajnoki címet nyert.
A közkeletű vélekedés szerint az Anglia elleni világraszóló diadal azért volt mérföldkő, mert ez volt az első alkalom, hogy hazai környezetben sikerült két vállra fektetni a verhetetlen angolokat. Ahogy azonban arra Benedek Szabolcs is rámutatott, Anglia már 1949-ben elvesztette veretlenségét az ősi rivális Írország ellen (0:2) a Liverpoolban rendezett mérkőzésen, majd 1951-ben a skótok a Wembleyben is győzni tudtak. Szintén él az a mítosz a köztudatban, hogy a magyar válogatott 1950 és 1954 között meg tudta őrizni veretlenségét. 2000-ben azonban a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöksége akként döntött, hogy két 1952. májusi, a Moszkva-válogatott ellen megvívott találkozót hivatalos válogatott mérkőzésnek minősít, s ezek egyikén a magyar csapat vereséget szenvedett.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
