Aki a Titanic utasait mentette
2012. április 13. 16:42
Itthon elmaradt a kitüntetés
Milyen feljegyzések maradtak fenn Lengyel Árpádtól a tragédiával kapcsolatban?
Összesen öt darab, ezek teljes szövegét közlöm a könyvben. A legelsőt aznap fogalmazta meg, bátyjának írta, miután kikötöttek New Yorkban. Aztán rá egy hónapra a Budapesti Orvosi Kaszinóban tartott egy előadást. Egy évvel később, 1913-ban visszaemlékezést írt; ez a Mentők Lapjában jelent meg. A kerek évfordulókon, 1932-ben és 1937-ben is tartott egy-egy rádióelőadást. Nagyon érdekes, mivel mindvégig ugyanarról a témáról írt és beszélt, de mindig más-más szemmel közelített a témához, az idő múlásával mindig másra tette a hangsúlyt. Először a döbbenet hangján szólalt meg, de a kaszinóban már – ahol a szakma képviselőihez intézte szavait – a tragédia orvosi vonatkozásait hangsúlyozta. Később az események tragikuma domborodik ki, vagy a helytállás, a Carpathia kapitányának gyors helyzetfelismerése, a felfedező Marconi neve kerül elő gyakrabban.
A kutatás során milyen új információk kerültek birtokába nagyapja személyiségéről és a mentésről?
A Mentők Lapjában találtam egy írást, ezt Kálmán Ernő, a Carpathia másik magyar orvosa jegyezte. Ez megerősíti a nagyapám által leírtakat, miszerint a Carpathia rendkívül jól felszerelt hajó volt, rengeteg kötszerük, gyógyszerük és élelmiszerük volt, és hogy a fedélzetén rendszeresen – hetente – tartottak úgynevezett mentési gyakorlatot. A Titanicon azonban ilyen nem volt, mivel a gőzösnek ez volt az első útja, s egyszerűen nem volt idő arra, hogy kipróbálják. Ami pedig a nagyapámat illeti: volt neki még egy személyes tragédiája. 1927 februárjában meghalt a hatéves kisfia torokgyíkban. Egy gégészorvosnak a fia, aki diftériában hal meg…ráadásul a torokgyík elleni oltást 1936-ban tették kötelezővé. De az is újdonság volt a számomra, hogy milyen sok területen dolgozott a nagyapám, s hogy merre lakott az évek folyamán.
Dr. Lengyel Árpád a bevonuláskor zászlósi rangban
Hogyan tudta kezelni a mentéssel járó hirtelen jött népszerűséget? Mennyire változtatták meg például a kitüntetések, amiket 1912 után kapott?
Semennyire. Ezeket az elismeréseket ugyanis főleg külföldről kapta. Itthon kitüntetést nem kapott. József főherceg és Auguszta főhercegasszony ugyan meghívták egyszer egy beszélgetésre, egyszer pedig egy vacsorára, s megjelent róla jó néhány újságcikk. Egyedül a mentőktől kapott kitüntetést, a vasérdemérmét, ami a szakma legnagyobb elismerésének számított. A Titanicon végzett munkájáért azonban itthonról nem kapott kitüntetést. A hajó megmentett utasai egy aranyérmét készítettek a Carpathia tiszti karának – így nagyapámnak is –, a Liverpooli Hajótöröttek Társasága pedig egy ezüstérmét, illetve egy nevére kiállított díszoklevelet adományozott neki. Egyébként erről baráti, családi körben senkiről nem beszélt, annyira megrázó élmények voltak számára. Kisfia halálát és a Titanic tragédiáját mélyen eltemette magában.
Nem is tudta ezt soha feldolgozni?
Nem. Olyan emberi tragédiákat látott, amiket ép ésszel nagyon nehéz felfogni. Ami segített neki, hogy minden megmentett utassal találkozott, mivel a fedélközben, ahol kinyitották az oldalajtót, s ahol megpróbálták a mentőcsónakból kiemelni a megmentetteket, vele találkoztak először. A három orvos közül neki volt egyedül mentős gyakorlata, ezért a kapitány azt kérte, hogy ő álljon az ajtóhoz, ahol a megmentetteket kiemelték. Nagyapám – mentős lévén – tudta, hogy kinek milyen ellátásra van szüksége. Azt írja, hogy töréses esetek voltak, s mindenki szinte sokkos állapotban volt – szerinte ez volt a legborzasztóbb. 705 embert mentettek meg, képzelheti, hogy ez mennyi munkával járt. Voltak olyan kisbabák, akik beszélni sem tudtak, valakinek a kezébe nyomták őket, hogy mentsék és vigyék. Nyolc nászutas pár volt az utasok között, de csak két pár és hat fiatalasszony menekült meg. S egyetlen olyan család sem volt, amelyik veszteség nélkül átvészelte volna az utazást. Ezt rettenetes lehetett feldolgozni, még egy orvosnak is. Nem is sikerült neki.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
