Afganisztán: nagyhatalmak hadseregeinek mocsara

2011. október 12. 14:50 History Today

A Szovjetunió 1979-ben támadta meg Afganisztánt, s indította el a bukásra ítélt háborút. A támadás hatására Thomas Tulenko cikket jelentetett meg a History Today hasábjain, amelyben a korábbi brit katonai tapasztalatok alapján számos olyan nehézséget megjósolt, melyekkel a szovjet hadseregnek később valóban szembe kellett néznie. Loyn szerint tanulmányában Tulenko két kérdést azonban nem említett: a határ fontosságát és az iszlám fundamentalizmus szerepét az afgán nacionalizmusban.

A tudósító úgy véli, hogy az Afganisztán és az egykori Brit-India (a mai Pakisztán) között húzódó határ (Durand-vonal) sosem volt stabil, nehezen ellenőrizhető területe ma a pakisztáni al-Kaida és a pakisztáni tálibok egyik menedéke.

Loyn írásában kiemeli, hogy noha Tulenko cikkében megemlítette a kedvezőtlen terepviszonyokat és a nép természetét, nem tért ki a dzsihádból fakadó inspirációra, ami szervező ereje volt a britek, majd az oroszok, végül ma az amerikaiak ellen kirobbant felkeléseknek. Az 1897-es felkelést „őrült mullahok” vezették a britek szerint; a frontról tudósító fiatal Winston Churchill a legfanatikusabb ellenségnek nevezte a „tálibokat”.

A tudósító meglátása szerint az oroszok hasonló problémával szembesültek az 1980-as években, noha korábban is ismerték a jelenséget: az 1880-as években egy orosz tábornok javasolta a briteknek, hogy versengés helyett a két hatalom fogjon össze az iszlám fundamentalizmus ellen, ami nagyobb veszély a civilizációikra.

Loyn értékelése szerint Tulenko számos olyan problémát is megjósolt, mellyel a britek, majd csaknem egy évszázaddal később az oroszok szembesültek. Ezek a gondok nem a technikából adódtak, hanem emberi és szervezési jellegűek voltak, ugyanis mindkét nagyhatalom hadserege olyan ellenféllel szembesült, amely jártas volt a szövetségek kötésében és felrúgásában.

David Loyn szerint az 1878 és 1880 között lezajlott második brit háború tapasztalatai magyarázzák meg leginkább, hogy Afganisztán miért ingovány a külföldi erők számára. Mivel egy adott helyszín megtartása sosem volt az afgán erők célja, ezért a külföldi erők győzelmei csupán látszólagos sikerek. A győzelmet a térségben nem a katonai sikerek jelentik, hanem a falvak támogatása.

Az 1980-as években Amerika és szövetségesei folyamatosan ömlesztették a pénzt Afganisztánba, támogatva a mudzsahedin vezetők által irányított dzsihádot. Ezeket a vezetőket száz évvel azelőtt még Churchillhez hasonlóan őrült mullahoknak tartották volna. A huszadik század utolsó évtizedeiben elfeledkeztek a 19. században már kiemelt vallási szempontról: sokan panaszkodnak a politikusokra, akik nem tanulnak a múlt hibáiból, de a nyolcvanas évek elemzései sem emelték ki a fundamentalizmust.