Opera, história, Erkel
2010. november 5. 18:07 Szende László
Mohács után nincs magyar történelem
Erkel 1839-ben hangszerelte Saverio Mercadante operáját. A hasonló hangszereléseknek gyakran prózai okai voltak: a rendelkezésre álló anyagi lehetőségek miatt olykor csak a zongorakivonatot tudták megvásárolni, illetve a külföldi, sokkal nagyobb létszámú zenekarok számára írt darabokat a szolidabb magyar állapotokra kellett átültetni.
A kiállítás egyik fő látványossága a zenekari „árok”, ami voltaképp egy elkerített rész. (Az igazi, lejjebb kialakított zenekari árkot Richard Wagner alkalmazta először a bayreuth-i operájában.) Itt helyezték el a korabeli hangszereket: jobboldalt a nagybőgő és a timpani kapott helyet, jobboldalt hátul a réz-, középen hátul a fafúvósok láthatók, elől a fuvolák, baloldalt hátul két-két oboa és klarinét tekinthető meg. Az első és a második hegedűk sem kerülhetik el a figyelmet. Külön kiemelték az Erkel által megkülönböztetett figyelmet érdemlő hangszereket: a viola d’amourt a Bánk bán Tisza-parti jelenetében használta, az angolkürttel a hárfával és a cimbalommal együtt.
A kiállítás nagy ékessége az a kotta, amely Richard Wagner kézírását őrzi; a nagy zeneszerző tervei szerint ugyanis Gassi Ferenc énekelte volna Siegfriedet Bayreuth-ban, ezért lekottázta neki a mű két énekszámát, illetve 1883. augusztus 1-jén levélben fordult Radnótfáy Sámuel intendánshoz. (Végül a szerepre másvalakit találtak.) A Verdi-vitrin fényesen alátámasztja, hogy már 1846-ban tudtak Magyarországon az olasz komponistáról, aki 1842-ben robbant be az itáliai köztudatba. Kacérkodtak azzal a gondolattal, hogy bemutassák Attila című operáját, de amikor világossá vált, hogy a címszereplő nem a 19. századi magyar nemzeti iránynak megfelelő fényben tűnik fel, letettek róla. Helyette a Nabuccót állították színpadra.
A kiállítás harmadik, impozáns részébe egy átvezető termen keresztül vezet az út. Ez utóbbi falait a különböző plakátok teszik mozgalmassá. Az „Opera és a történelem” igen izgalmas kérdéssel foglalkozik: hogyan ábrázolta Erkel a magyar középkort, illetve mit jelentettek ezek az évszázadok a kortársak számára.
Tallián Tibor igazgató, a kiállítás fő rendezője találóan fogalmazta meg a 19. század második felének megközelítését: „A romantikus művészet szemében II. Lajos királlyal a Csele patakba fulladt a magyar történelem.” Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az igaz magyar művészek szemében az 1526 utáni eseménysor nem tekinthető a magyar történelem szerves részének. Addig tart ugyanis a dicső múlt, a Habsburgok évszázadait már nem érdemes festményeken, drámákban vagy operákban megörökíteni.
Ha továbbmegyünk a harmadik terembe, akkor a külön világítással rendelkező vitrinekben vehetjük szemügyre az operák eredeti kéziratait. A kéziratokat stílusosan az adott korszakhoz köthető régészeti leletek illusztrálják, pénzek, kályhacsempék, használati eszközök. Így jelenhetett meg a gaz cselszövő Cillei Ulrik címere egy 15. századi kályhacsempén. Az ablakokba a Képes Krónika királyábrázolásait - Orseoló Péter, II. István, II. Géza, II. András, Könyves Kálmán, I. (Szent) István – helyezték el. (A felsorolt uralkodók ugyanis szerepelnek Erkel valamelyik operájában.)
A Bátori Mária volt az első jelentős magyar történelmi opera. Az 1844-ben bemutatott Hunyadi Lászlóban még nem szerepelt a La Grange-ária, amelyet 1850-ben alkotott Erkel. Anne de La Grange 1850-ben hosszú időt töltött a magyar fővárosban, a zeneszerző pedig a híres énekesnő tiszteletére írta ezt az áriát.
Ferenc József és felesége, Erzsébet 1857-es magyarországi látogatásának tiszteletére a Doppler testvérekkel, Ferenccel és Károllyal karöltve komponálta Erkel az Erzsébet című művet. Több dokumentum és kép utal a nagy szerzőtársra, Egressy Bénire, az első operáknak ő írta a szövegét. A Brankovics György az egyetlen olyan Erkel opera, amely nem magyar főszereplővel dolgozik. Erkel legutolsó operája az István király, amely az Operaház 1884-es megnyitójára készült volna, de a mester nem fejezte be időre. A bemutatón ezért a Bánk bánból első felvonását játszottak el, természetesen még utalás sem történt Gertudis meggyilkolására. Mellette a Hunyadi-nyitányt, illetve a Lohengrin első felvonását adták elő.
Az utolsó terem – „Opera és nép” – a vígoperák és a népszínművek világát mutatja be ügyesen összeválogatott tárgyak segítségével. A Saroltában II. Géza Mátyás királyhoz hasonlóan álruhát ölt, hogy így hódítsa meg a leányt. A Névtelen hősök a szerelmi szál ellenére is az 1848-as forradalomhoz kapcsolódik, a forradalmi miliőt a huszártoborzás, a különböző fegyverek és a kokárdák adják vissza. A korszak műveiben a nép ábrázolásánál előszeretettel alkalmazták a huszárokat, jelenlétük mindenképpen összekapcsolható a verbunkos toborzó dallamaival. A talpalávalót a cigányzenekarok húzták, a legjellemzőbb hangszertípusokat ki is állították. A pedálos cimbalom a korszak nagy találmánya, a szerkezeteket Sunda Vencel József az 1870-es évek közepétől gyártotta.
A 2011. augusztus 28-ig látható kiállítás igen sokrétűen mutatja be a 19. század második felének mozgalmas zenei világát – részben Erkel Ferenc szemüvegén keresztül. Az installáció izgalmas atmoszférát teremt, érdemes a részletekben is elmélyednünk.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
