Paradicsomi állapot uralkodhatott az Amazonas vidékén

2010. szeptember 8. 11:34

A felfedezés szakít azzal a korábbi nézettel, hogy az őserdőt – s annak is csak egy elenyésző részét – csak kis, halászó-vadászó népek vették volna birtokukba, s a kutatók most azt állítják: akkoriban még a mainál is nagyobb, akár húszmillió fős népesség lakhatott a területen. „Több erre utaló nyomra bukkantunk az őserdőben” – jelentette ki a Peru észak-keleti részén kutató Augusto Oyuela-Caycedo, a floridai egyetem kolumbiai születésű professzora. Indiánok építette homokbuckákból most több száz éves kerámiadarabok és sötét színű, tápértékben gazdag föld került elő. „Amit látunk, azok a múlt kincsei. Emberek állították elő őket” – mondta a professzor.

Ezek a nyomok azonban nemcsak az Iquitos-tól néhány órányira levő San Martin de Samiriánál fordultak elő, hanem egész Amazóniában találtak már a régészek hatalmas civilizációk jelenlétére utaló régészeti emlékeket. Eduardo Neves régész például ilyen, terra pretának nevezett, faszenet, emberi ürüléket és egyéb organikus anyagokat tartalmazó földre lelt a brazíliai Manausban is. Az Amazonas egyik mellékfolyójánál, a Xingunál Michael Heckenberger olyan sáncárokra, töltésútra és csatornára bukkant, amelyeket a 8. században élt civilizációk használhattak. Térkép a térségről

Bolíviában amerikai, német és finn régészek éppen azt tanulmányozzák, hogyan mozgattak meg több ezer tonna földet és miként tudtak folyókat eltéríteni a prekolumbián indián törzsek, mindezt jóval az időszámítás előtt. Ezek a kutatások Anna C. Rooseveltnek a nyolcvanas években az Amazonas torkolatánál, a Marajo szigeten történt feltárásai nyomán indultak; a régész asszony ekkor házalapokra, valamint a kézművesség és a mezőgazdaság nyomaira bukkant, s ezekből arra következtetett – kutatásainak eredményeit 1991-ben publikálta –, hogy az itt élők lélekszáma jócskán meghaladhatta a százezer főt.

„Úgy gondolom, hogy ezzel humanizáljuk az Amazonas történetét” – nyilatkozta Neves, majd hozzátette: „Többé már nem tekintünk fehér foltként a térségre. Ezek a lakosok ugyanolyanok voltak, mint a világ többi részén élő emberek. Ők is a történelem részesei.”

A teória megalapozottságában kételkedő tudósok száma erősen megfogyatkozott az utóbbi években, de továbbra is vannak befolyásos kritikusok; Betty J. Meggers, a Smithsonian Institution dél-amerikai régészeti osztályának igazgatója szerint például ezek az elméletek mindenfajta tudományosságot nélkülöznek. „Szomorú azt látni, hogy különböző régészek korábbi elméleteket szenzációs ellenteóriákkal cáfolnak meg” – mondta Meggers, aki az Amazónia: Ember és kultúra a színlelt paradicsomban című könyvében amellett száll síkra, hogy a terület alkalmatlan volt a nagyobb népességű populációk eltartására.

Amazónia benépesítése nem érhette váratlanul a 21. század kutatóit, ugyanis 1541-ben, Gaspar de Carvajal, Latin-Amerika európai meghódításának krónikása az ecuadori Napo folyón tett hosszú és veszélyes útján „fehéren csillogó városokról”, „több ezer indián harcost szállító kenukról”, „kitűnő utakról” és „termékeny földekről” tesz említést. Sokáig azonban csak a képzelet szülte, megalapozatlan tényeket állító naplóként tekintettek Carvajal feljegyzéseire, aki így akarta meggyőzni a spanyol befektetőket El Dorado meghódítására.

A 20. században a kutatók úgy tartották, hogy Mexikóval ellentétben az Amazonas vidékén nem voltak piramisok és vízvezetékek, s a felfedezők csak kisszámú indián csoporttal találkoztak utazásaik során. Roosevelt szerint mindez azért történhetett, mivel a különböző civilizációk az európaiakkal való találkozásuk során felbomlottak, vagy a betegségek miatt kihaltak. Az Amazonas vidékén a régészek még ma is sok akadályba ütköznek, kutatásaik során pedig a legmodernebb technikákra van szükségük, úgy mint műholdas képekre, radarokra és távirányított érzékelési technológiákra. Munkájukat nagyban nehezíti, hogy az a kevés kőépítmény, amit eddig találtak, faalapokra épültek, s ezeket gyakran nyelte el a dzsungel.