A szentek sosem lesznek öngyilkosok
2010. április 8. 10:17 M. Lovas Krisztina
A nemzet modern szentje
És lehet annak valami jelentősége, hogy húsvét vasárnap, a feltámadás napján lett öngyilkos?
Semmi jelentősége sem lehet -- és lehet, hogy döntő jelentősége van. Nem tudunk erre válaszolni, mert nem tudjuk, hogy egy elmebeteg agyában ezek a mozzanatok összekapcsolódnak-e egymással. Lehet, hogy Széchenyi úgy érezte, hogy ő is olyan fajta áldozatot hoz, amilyet Krisztus a keresztény tradíció szerint. De erre valójában semmiféle bizonyítékunk sincsen. És az is lehetséges, hogy az elmebetegség számunkra már rekonstruálhatatlan reflexéről van szó, ami annál inkább rekonstruálhatatlan, mert nem tudjuk, hogy valójában mi is volt a baja.
A Crescence-hoz írt leveleit olvasva, Széchenyi valóságos őrülettel ostromolta az imádott nőt, később pedig, egy 1851-es visszaemlékezése szerint, valójában Crescence-ot is csak öncélú hiúságból akarta megszerezni.
Tipikus romantikus rajongásról van szó. A romantikában nem volt szégyen például, ha egy férfi sírt. A férfisírást az érzelmek csodálatos, őszinte kitörésének tekintették. A kor normái szerint mindenki egy Byron-dráma főhősének képzelte magát, és el is játszotta kíméletlenül... Ami pedig a későbbi önvádakat illeti, azok nyilvánvalóan kóros jellegűek. Tudjuk, hogy Széchenyit sokáig bűntudat gyötörte nagy szerelme, Caroline Meade (Pál bátyjának a felesége) halála miatt. Úgy élte meg, hogy az ő szerelme tette tönkre az asszonyt. Nos, Caroline Meade tüdőbajos volt, és ez okozta halálát. Tehát ezt a vádat csak Széchenyi alakította ki magában. És hát ha valakiről tudjuk, hogy elmebeteg, akkor nem lehet eltekinteni attól, hogy egy ilyen rögeszme ne lenne a kórkép része.
Széchenyi esetében mindenképpen kettős személyiségről kell beszélnünk. Lenyűgöző a különbség a nappali és az éjszakai Széchenyi között. A nappali Széchenyi éles eszű, fantasztikus emberismerő, villámgyorsan intézi a dolgokat. Például kocsival kimegy a Dunához és zsupsz, beugrik a vízbe, leúszik a hajóhídig. Ott már várják az emberei, kimászik, felöltözik, hóna alá veszi a tárcáját és a megyeháza felé tartva átnézi az iratokat. Ahogy beér, már folyik a megyegyűlés, leül, be van jegyezve hozzászólásra, kellő pillanatban felpattan és „ledumálja” ellenfeleit. Utána meg megy ebédre, teára, egyéb társadalmi összejövetelre. Ez valahol egy elképesztően racionális életvitel, melybe bizonyos reklámpszichológiai trükkök is beleférnek az áhított cél elérése érdekében. Egy alkalommal Hertelendy Károly a balatoni gőzhajózási ülés előtt jelezte Széchenyinek, hogy baj van. A sok ostoba bugris nem akar pénzt adni, valamit csinálni kellene. Széchenyi azt javasolta Hertelendynek, hogy kezdjen el panaszkodni, és ő majd a kellő pillanatban beüvölti, hogy akkor én megajánlok 10 ezer forintot! – mire a többiek elszégyellik magukat és megkezdődik az adakozás.
Ugyanakkor ott van az éjszakai Széchenyi, tele bizonytalansággal, vívódással, kétségekkel – őt a Napló oldalairól ismerjük. Jaj, borzalmas, ma megint ostoba voltam…, jaj, nevetségessé tettem magam…, most lelövöm magam, hol a pisztoly…, jaj mekkora a májam, hogy megdagadt…, Crescence, gyönyörű nő, de annyira unalmas, hogy nem bírom tovább…, tényleg én minden betegséget megkapok, kivéve a hipochondriát..., stb. Reggel pedig minden kezdődött elölről. Nem tudjuk azonban, hogy ennek a kettős személyiségnek volt-e közelebbi köze az elmebetegséghez.
Azért a kortársai nem tartották bolondnak, csak érzékelték különcségét.
Nem, mert mint említettem az elmebetegség a logikáját és a memóriáját nem érintette. De amikor Döblingbe került, akkor persze már tudták, hogy nagy baj van. Orvosa, Almási Balogh Pál ezt meg is írta utólag az újságban. Először Cenkre akarta vinni, de útközben rájött, hogy azonnal kórházban a helye. Széchenyi 1850-51-ben nagyon súlyos állapotba volt. Családirtási kényszer uralkodott el rajta, azért akarta, hogy távol legyen tőle mindenki, mert az volt a téveszméje, hogy ő hozza szeretteire a bajt. Úgy 1853-54 táján azután megindult az elmeállapot feltisztulása. Aki akkoriban meglátogatta, és csak beszélt vele, nem érzékelte a betegség tüneteit. Nem tudta például, hogy időközönként rátört a verbalománia, egy fajta felolvasási kényszer. Ilyenkor mindent, ami a keze ügyébe került, monoton hangon felolvasott kíméletlenül, legyen az újságcikk, lexikon vagy akár egy étlap. Aztán ott volt a grafománia: reggel 6-tól 11-ig folyamatosan írnia kellett. Vagy a szobái tele voltak ütőórákkal, amelyeket mind különböző időpontokra állított be. Fura ruhákban járt. Volt egy fuvola-típusú hangszere, a „csákány”, amelyen őrjítően mindig ugyanazt a dallamot játszotta. Az is kóros volt, hogy nem akart kimenni az épületből. 1849. szeptember 5-től 1860. április 8-ig csak két alkalommal hagyta el a Görgen-házat.
Tartogathat még a Széchenyi-kutatási bármiféle újdonságot?
Nehéz elképzelni, hogy olyan új forrásanyag kerülne elő Széchenyivel kapcsolatban, amely eddigi ismereteinket drámaian átalakítaná. De talán van még egy halvány esély. A naplókról tudjuk, hogy Széchenyi tikára, Tasner Antal a kompromittáló részeket vagy ollóval kivágta, vagy tussal áthúzta. Amiként arra elsőként Szabad György figyelmeztetett, ma már rendelkezünk olyan technikai eljárással, amellyel a tussal áthúzott szövegek ismét olvashatóvá válnak. Lehet, hogy olyan szövegrészek rejlenek még a sorok között, amelyek érdemben gyarapíthatják tudásunkat.
A történettudomány mindenféle gyilkossági kísérletet kizár, de a közvélemény egy részének körében máig népszerű ez a mítosz. Egyfelől úgy vélik, ha jobb kézzel húzta meg a ravaszt, akkor a fegyvernek a padlóra, a kezeknek a test mellé kellett volna lehullaniuk. Más elképzelések szerint, amikor a grófot halva találták a szobájában, a falon nem volt vér, csak agyvelő, amiből arra következtetettek, hogy már kivérzett, amikor főbe lőtték. Ön mit gondol ezekről az elméletekről?
Elsőnek mindjárt azt, hogy évtizedekig a cenki sírbolt ládájában őrizték Széchenyi ruháit, amelyek tele vannak hatalmas vérfoltokkal... A „kivéreztetési” elképzelés tehát komolytalan. A kezek és a pisztoly helyzetére vonatkozóan pedig egy rendkívül értékes történeti forrással rendelkezünk. A nagycenki plébános, Tolnay Antal, aki 1859-60-ban szoros munkakapcsolatban állt Széchenyivel a falu templomának építése kapcsán följegyezte mindazt, amit e kényes kérdésről tudott. Ugyanis Széchenyi részletesen elmesélte a plébánosnak, hogy mi a legbiztosabb módja a pisztollyal elkövetett öngyilkosságnak, Tolnay pedig a halál után fontosnak tartotta bejegyezni ezt az információt a templom építését megörökítő „historia domus”-ba. „Tisztelt Utódim! (...) Lehetséges, hogy idővel fognak lenni, valamint halálakor is voltak, kik bel-viszonyaiban nem lévén beavatva, az agyonlövést, vagyis öngyilkosságot tagadni buzgólkodnak és azt véletlennek vagy más által megparancsoltnak, érdekből vagy félelemből történtnek lenni állítják. Ez nem áll, ő maga magát végezte ki, erről szeretett neje, a kegyes Grófnő, kedves Gyermekei és grófi nemzetségének minden egyénje erősen meg voltak győződve.”
Ezután magyarázta el, hogy Széchenyi szerint hogyan kell a tökéletes öngyilkosságot végrehajtani: „legbizonyosabb, ha az illető bal kezét élére állítva, bal szemöldöke alá szorítva helyezi és a pisztolynak csövét alájateszi és elsüti, a fenntartott bal kéz nem engedi a pisztoly billenését. S csakugyan halála után combján nyugvó bal kezének tenyere (Zselle székben ült) fekete volt a lőpornak füstjétől, jele, hogy a fentebbi módon cselekedett.” Nos, ha így esik a lövés, akkor a fegyver csövének végét fogó bal kéz és a ravaszt elsütő jobb kéz együtt tartják a pisztolyt és a lövés után együtt hullanak alá a combokra – oda, ahol megtalálták azokat. Különösen erős közvetett bizonyíték az is, hogy lehetetlen más módon megmagyarázni a gróf bal tenyerének befeketedését, ha nem ilyen módon végzett magával.
Mikor fedezték fel a történészek ezt a visszaemlékezést?
1958-ban. Ekkor került be a levéltárba, ahonnan Tilkovszky Lóránt 1961-ben közölte a szöveget. Ma a nagycenki múzeum kiállításának fontos darabja.
Tehát akkor minden kétséget kizárólag öngyilkos volt?
Igen – bár természetesen ezt csupán közvetett bizonyítékok alapján állítjuk. A tudomány nagyon ritkán mondja azt, hogy kizárólag – inkább arról beszél, hogy mi valószínű. Nagyon erős közvetett bizonyíték továbbá, hogy valóban egyetlen nyúlfarknyi dokumentum sincs arra vonatkozóan, hogy megölték volna. Sőt. Inkább arról van szó, hogy a hatalom képviselői dühösek voltak, mert az áldozatuk megmenekült az igazságszolgáltatás elől. Mecséry Károly báró rendőrminiszter felháborodva vette tudomásul, hogy a grófot immár nem lehet bíróság elé állítani. Az az állítás, hogy a felelősségre vonást az udvar nem merte volna megkockáztatni, megalapozatlan.
Miért marad a mítosz mégis, a mai napig életben?
Talán azért, mert a nemzeti érzés alapszerkezete vallásos jellegű, így a nemzet hősei végső soron ugyanazt a funkciót töltik be, mint a vallásos hitvilágban a szentek. Egy hívő számára hallatlanul erős az a párhuzam, ami a gróf sorsát a bibliai történethez köti: amiként a Megváltót megölték a gonoszok, ugyanúgy végeztek a nemzet megváltójával a bécsi gonoszok. Számukra Széchenyi nem hús-vér ember, zseniális, de gyarlóságokkal, betegséggel küszködő honfitársunk, hanem a nemzet modern szentje – márpedig a szentek sosem lesznek öngyilkosok.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
