Rajzolóként lett tudós: László Gyula emléke
2010. március 16. 10:42 Szende László
A láthatatlan László-iskola
Az egyetemen egészen nyugdíjazásáig tanított. Az egykori tanítvány, Mesterházy Károly régész visszaemlékezése szerint László Gyula az órákon „halálosan pontos volt, pontosan kezdte, pontosan tartott szünetet és pontosan fejezte be.” Volt egy kihajtós zsebórája, amit maga elé rakott, ezen követte az idő múlását. Nagyon szépen, választékosan és világosan beszélt, az esetek többségében fejből tartotta az órákat, kivételt az írástörténet jelentette.
A szemináriumokon, amelyek valóságos agytornák voltak, a hallgatókat megtanította gondolkozni, a vizsgákon is a gondolatmenetet, a logikai konstrukciókat kérte számon. Úgy tűnik, hogy a felvételiken jó érzékkel válogatta ki a diákokat, mert amikor ő hallgatta meg a jelentkezőket, akkor általában jobb „széria" került be az egyetemre, mint amikor nem volt ott. Bizonyos régészeti problémák megoldását a tanítványaitól várta el, ezeket tanítványainak nekik adta ki szakdolgozat formájában.
Ezen a területen szinte a honfoglalás kori „munkamegosztás” érvényesült. A leányok a női témákat – viselettörténet, konyhaedények – kaptak, míg a fiúknak a férfias kérdések – pl. fegyvertörténet – jutottak. Amikor valamelyik szakdolgozó nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, akkor várt néhány évet, és kiadta újra a témát. Többször kiadta például a tojásmellékletes temetkezés feldolgozását is, de nem sikerült áttörő eredményt elérni.
Bóna István így fogalmazta meg tanítási módszerével kapcsolatos érzéseit. „Tőle tanultuk meg, hogy nem a szíjvégek és nem a motívumok keltek át a Volgán, hanem a sajátos értelmű, és az értelemből következő díszítésű szíjvégeket az övükön viselő emberek. Egyikünk sem követte gépiesen László Gyula módszerét. Ehelyett a mester örökké friss, mindig kétkedő, s mégis mindig alkotó, sokoldalú szellemét vettük át vagy szerettük volna átvenni. Átvenni és alkalmazni saját egyéniségünkhöz, vérmérsékletünkhöz, érdeklődési körünkhöz. S ebben mindig számíthattunk László Gyulára. Talán azért élőbb ez a láthatatlan László-iskola minden más régészeti iskolánál, a nem egy, hanem százféle úton egyazon cél felé haladók baráti közössége.”
László Gyula tudományos munkássága rendkívül szerteágazó, cikkeinek, tanulmányainak, ismertetéseinek, könyveinek a száma eléri a 800-at. Világosan kiderül, hogy egy-egy témán évtizedeken át képes volt töprengeni. A Szent László-legenda középkori falképeiről írt könyvének témája már a Honfoglaló magyar nép élete című munkájában is felbukkant. A kész kézirat végül több mint egy évtizedes „lappangás” után 1993-ban vált elérhetővé nyomtatott formában, amely Éri Istvánnak volt köszönhető. „A nagyszentmiklósi kincs” című munkája (1977) – a felvételeket Rácz István készítette – is több évtizednyi kutatás eredményeit foglalta össze. A „Vértesszőlőstől Pusztaszerig” (1974) című opusa a Kárpát-medence történetét mutatta be a magyar államalapításig.
A legnagyobb vitát kétség kívül a kettős honfoglalás elmélete váltotta ki. Elgondolásai szerint a 9. század végi honfoglalás előtt 670 táján már volt egy magyar honfoglalás a Kárpát-medencében, azaz a 895-ben bejött magyar törzsek már magyarokat találtak itt. A magyarság jelenlétének feltételezése a középkorra vezethető vissza: Anonymus a székelyeket Attila népének tartotta, a Kézai Simon által kidolgozott hun-magyar rokonság tétele szerint a magyarok (vagyis a hunok) az 5. században otthonra leltek, míg Árpád népe másodszor foglalta el a hont.
László Gyula véleményének igazolására régészeti, embertani, nyelvi és írott forrásokat (az előbb említetteken kívül a Nyesztor-krónikát, Német Lajos 860. évi oklevelét, a 16. századi Tarihi Üngürüszt) sorakoztatott fel. Érvrendszerében a régészeti megfigyelések kaptak fő szerepet, mely szerint az avar és magyar sírok kiegészítik egymást, és „a késő avar és a 895-896-os honfoglalás temetői egymást kiegészítve tárják elénk a 11. századi magyar nyelvhatárt”. Bizonyítékként hozta fel, hogy a 670 körül beköltöző népességet onogurnak nevezték, márpedig a magyarok idegenek által leggyakrabban használt neve szintén az onogur népnévre vezethető vissza. Az úgynevezett. griffes-indás leletanyag is ezt a népet jellemzi.
A tudományosságot megosztotta a kettős honfoglalás elmélete, kritikusai hangsúlyozták, hogy voltaképpen feltevések láncolatáról van szó. Bizonytalan lábakon áll az etnikai meghatározás, a magyar régészeti hagyatékot nem lehet csupán a gazdag mellékletes sírokra szűkíteni, az avar kort sem régészeti, sem embertani szempontból nem lehet egységesnek tekinteni. Nem tudott rávilágítani a magyarnak minősített késő avarok és Árpád magyarjai közötti összetartozás tudati jelenségeire.
A kettős honfoglalás vitája azonban nem volt teljesen hiábavaló, az írások ráirányították a figyelmet számos elvarratlan szálra. A diskurzus azóta sem zárult le megnyugtatóan. Az egyik utolsó, Engel Pál nevével fémjelzett magyar történeti szintézis éppen ezt bizonyítja. „Egyáltalán nem zárható tehát ki, hogy a 7. században beköltöző onogurok finnugor, azaz magyar nyelvűek voltak, más szóval a 'késő avar' népesség alapjában magyar etnikumú volt. Ez az elmélet, amelyet évtizedekkel ezelőtt a régész László Gyula fogalmazott meg, magyarázatot nyújthatna egy sor eddig érthetetlen fejleményre. Egyúttal azonban új megvilágításba helyezné a 10-11. századi magyar történelem egész folyamatát, és számos megoldottnak vélt kérdés újragondolását tenné szükségessé.”
László Gyula 1998 nyarán meghívást kapott, hogy június 20-án nyissa meg a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban rendezett Barabás Miklós kiállítást, illetve előtte lévő nap átvette volna az Erdélyi Magyar Kárpát Egyesület díját Kolozsvárott. Június 16-án indultak el Budapestről a Duna Tv forgatócsoportjával együtt, az első állomás Nagyvárad volt. Amikor június 17-én a szobájában keresték, teljesen utazásra készen egy karosszékben örök álomba szenderülve találták meg. Temetése 1998. július 3-án a budapesti Farkasréti temetőben volt. Az első emlékhely kialakítása már június végén megtörtént, Alsócsernátonban a Múzeum udvarán kopjafát állítottak emlékére.
Felhasznált irodalom: Korai magyar történeti lexikon. 9-14. század. Főszerk.: Kristó Gyula. Budapest, 1994.; László Gyula: 1910-ben születtem. Budapest, 1995.; László Gyula: Góg és Magóg népe. A szerző válogatása életművéből. Budapest, 1996.; László Gyula, 1910-1998. Emlékkönyv. Szerk.: Balassa Iván – László Emőke. Budapest, 2001. (A vonatkozó rész Fodor István munkája)
Támogasd a 
szerkesztőségét!
