Egymás ellen is harcoltak a magyar huszárok

2010. február 26. 11:37

A Rákóczi-szabadságharcban a fejedelem komoly segítséget remélt XIV. Lajostól. A várt támogatás elmaradása számos okra vezethető vissza, döntő fordulatot jelentett, hogy a Habsburgok folyamatosan erőfölényt tudtak kialakítani a nyugati fronton.

A korábbi szakirodalom nem szentelt figyelmet annak a ténynek, hogy bár szerény számban, de mindkét háborús fél csapataiban voltak magyar harcosok. A császári állandó hadseregben magyar gyalogezredek is szolgáltak a császáriak oldalán a spanyol örökösödési háborúban. A kortársak egyébként addigra már felfigyeltek a magyar huszárokra, akiket mind a Bourbonok, mind a Habsburgok előszeretettel vetettek be. A császáriaknál a 1688-tól a Czobor- és a Pálffy, 1696-tól még a Deák-huszárezred harcolt. Az 1701-ben kirobbant újabb franciaellenes küzdelemben további hét: Csonkabég-, Gombos- és Loósy, valamit Eszterházy Gábor, Forgách, Nádasdy- és Eszterházy József Antal-huszárezredet állítottak fel. Több ezredet a háború során hamar feloszlattak.

A francia oldal sem tétlenkedett. 1692-ben megszervezték a Croneberg-huszárezredet, amely az átszökött magyarokból verbuválódott, majd a spanyol örökösödési háborúban három újabbat (Deák-, Verseilles-, Saint-Geniez-huszárezred) hoztak létre. Kezdettől az volt a francia hadvezetés akarata, hogy saját huszárezredet „olyan legyen, mint az ellenségé”, abba senki sem léphetett be, aki nem volt magyar. Rákóczi Vetési Kökényesdi László alezredest bízta meg, hogy egyengesse a császári hadaktól megszökött katonák útját. A bajor szolgálatban álló magyarok harcértékről Francois Neufville, Franciaország marsallja elismerően szólt az uralkodóhoz intézett 1705. október 20-i jelentésében. „Biztosíthatom, […] hogy kétszáz vagy háromszáz huszár egy hadseregben nagyon hasznos a felderítés és minden meglepetés terén, és ők a lovasság ereje.”



A franciák egyébként nehéz helyzetben voltak, mivel az 1704. augusztus 13-i, a bajoroszági Höchstädtnél elszenvedett vereség következtében kiszorultak a Habsburg-birodalmi térségből, ráadásul a következő években is folyamatos katonai kudarcokat szenvedtek el. A Habsburgok a végső győzelemre törekedtek, azonban ennek érdekében rést kellett ütniük azon rendkívül jól kiépített erődítményrendszeren, amely az északi francia határt óvta.

A hadviselő feleket rendkívül módon megviselte a kemény tél által súlyosbított ellátási gondok. A huszárok az utánpótlási vonalakat biztosították, vagy portyáztak, de részt vettek a takarmány- és az élelem „beszerzésében”. Ha szembekerültek egymással, akkor kölcsönösen foglyokat ejtettek. Problémát jelentett a hiányos létszám: az 1709. április 2-i mustrán Villars marsall azt nehezményezte, hogy a Ráttky-ezredben az előírt 400 fő helyet összesen 382 fő és 380 ló szolgált, igaz, Ráttky György ígéretet tett, hogy a hadjárat kezdetére rendelkezni fog a kellő mennyiségű huszárral.

A Malplaquet-i csatára szeptember 11-én került sor. A császári szövetséges haderőt (68 ezer fő, 25 ezer lovas, 120 ágyú) Savoyai Jenő és Marlborough vezette, a franciák (65 ezer gyalogos, 25 ezer lovas, 80 ágyú) élén Villars főparancsnok állt. Ez utóbbiak védekezésre rendezkedtek be, vonalaik előtt sáncokat emeltek, árkokat ástak, fatorlaszokat emeltek. Savoyaiék kezdetben úgy vélték, hogy a franciák fognak támadni, de amikor látták a hevenyészet erődítéseket, maguk kezdeményeztek rohamot. Az első azonban megtorpant, mire Savoyai személyesen rendezte a sorokat, és lelkesítette a katonákat. A francia hadijelentés elismerően szólt erről. „A herceg ezt a támadást olyan bölcsességgel és lélekjelenléttel irányította, hogy szinte azt kellene mondani, erre csakis ő képes. Mindent látott, és mindenütt beavatkozott, alig vetettünk vissza egy zászlóaljt, amikor már egy másik jelent meg azon a helyen, miközben az elsőt már ismét harcba vetette.”

Az öldöklő küzdelem 8 órán át tartott. A magyar huszárokat főként a francia oldalon vetették be, igaz részleteket nem árulnak el a források. Az azonban sokatmondó, hogy Ráttky György ezredest a következő évben a hadvezetés felterjesztette a Szent Lajos-renddel való kitüntetésre. Szintén kimagaslóan állhatott helyt Sárváry Ferenc alezredes, akit elöljárója, Gilbert de Verseilles ezredes javasolt kitüntetésre. A szövetségesek győzelme óriási vérveszteséggel (24 263 fő) járt együtt, ezért Villars marsall megfogalmazása teljesen helytálló: „Ha Isten kegyelméből én még egy ilyen csatát elvesztek, Őfelsége arra számíthat, hogy ellenségei elvesznek”.

A részleteket nézve az adatok valóban megdöbbentőek: csatatéren 8 ezer halott maradt, köztük 10 generális és 400 tiszt, megközelítőleg 17 ezren (18 generális és 1400 tiszt) sebesültek meg. A francia hadak veszteségei jóval kisebbek voltak: 3 ezer halott (10 generális, 500 tiszt), 8 ezer sebesült (11 generális, 700 tiszt). Körülbelül 3 ezren kerülhettek fogságba. A magyarok áldozatairól csak töredékes adatok maradtak fenn, a Ráttky-huszárokra vonatkozó későbbi jelentés szerint a katonák igen leharcolt állapotban voltak, sőt egy másik forrás szerint az állomány felét pótolni kellett.

Jóllehet a szövetségesek jóval nagyobb veszteségeket szenvedtek, a diadallal komoly csapást tudtak mérni a franciákra. XIV. Lajos kinyilvánította békekötési szándékát, amiről ekkor I. József hallani sem akart. A francia vereség következtében a Rákóczi-szabadságharc véglegesen magára maradt, és kezdett világossá válni, hogy nem győzedelmeskedhet a császár hadaival szemben. Ezt a keserű valóságot II. Rákóczi Ferenc is érzékelte.