Amit egy sóbánya mesterrajza elárul
2010. február 19. 11:31
Az erdélyi Szék város évszázadokon át a sóbányászatnak köszönhette fejlődését. Egy 18. század végén, a bányák szemrevételezésére kiküldött bizottság jelentéséhez készült térképet most a Magyar Országos Levéltár honlapján is bemutattak.
A Magyar Királyságban a só utánpótlását Erdélyből biztosították. A legjelentősebb erdélyi sóbányák már a középkortól kezdődően Torda, Dés, Kolos, Szék, Vízakna határában voltak.
A Kolozsvártól északkeleti irányban fekvő Szék történetében a só mindig jelentős szerepet játszott, ennek köszönhette létrejöttét, fejlődését. A sót a település közelében már a római korban is bányászták. A bányászat a virágkorát a 14-15. században élte, Szék ekkor városi ranggal rendelkezett. János király korában a sóbányák már beomlottak, de 1552-től újra megindult a termelés.
A 18. század első felére a széki sóbánya szerepe erősen csökken, egy 1732. évi leltár már teljesen romos állapotokat írt le. Ezzel párhuzamosan a korábbi kiváltságok is elvesztek, de az emberek városi öntudata továbbra is megmaradt.
A tervrajzon mind a régi, középkori, mind az új bányák láthatók, maga a település, Szék ábrázolásával. Érdekessége, hogy mellékletként készült ama bizottság jegyzőkönyvéhez, melynek feladata volt a viharkárt szenvedett bányaépület kivizsgálása. A biztosság a só felszínhez közeli fekvése miatt a bánya helyreállítását javasolja.
Az 1822. évi legfelső határozat azonban a széki bányát szükségtelennek minősítette, a bányaépületet lebontatta, a még használható eszközöket Désre és Kolosra szállították.
Az eredeti cikk
Támogasd a 
szerkesztőségét!
