Az európai szabadság pillanata

2009. november 9. 12:16

A kommunizmus végét, és az egységes Európát ünnepelték húsz éve, 1989. november 9-én, amikor megnyílt a berlini fal, amely évtizedekig volt jelképe a második világháború utáni Európa megosztottságának.

A kommunizmus gyűlölt jelképe

A II. világégést követően a vesztes Németországot és fővárosát, Berlint megszállták a győztes antifasiszta koalíció csapatai. Berlin nyugati szövetségesek által ellenőrzött része és a szovjet zóna között - amely az 1949-ben létrejött NDK fővárosa lett - többé-kevésbé szabad volt az átjárás, s ennek révén a keletnémet területekről 1949 és 1961 között több mint 1,6 millió ember menekült Berlin nyugati szektorába.

A német kérdésről, de különösen Berlin megosztottságáról 1961 augusztusában kiéleződött a nemzetközi vita. Az NDK sérelmezte, hogy a város keleti részén élő, de a nyugati oldalán dolgozó polgárai hatalmas veszteséget okoznak számára. Augusztus 11-én az NDK parlamentje felhatalmazta a kormányt arra, hogy bármiféle intézkedést meghozhat, ami az ország védelmében szükséges.

1961. augusztus 13-án éjjel "az NDK államhatárának biztosítása céljából" a keletnémet hadsereg és a rendőrség egységei szögesdróttal és drótakadályokkal lezárták a két Berlint elválasztó zónát. Két nappal később, augusztus 15-én Szászországból érkezett építőipari munkások fegyveres felügyelet mellett nekiláttak, hogy az akadályok helyén betonelemekből álló falat építsenek a határ mentén.

A fal rendeltetése elsősorban az volt, hogy meggátolja a keletnémet állampolgárok tömeges menekülését a nyugati városrészbe. A 155 kilométer hosszú, egész Nyugat-Berlint körülvevő betonfal-rendszer vonalán 300 figyelőtorony és 43 földalatti bunker volt. A határövezet 50-100 méter szélességben tiltott zóna volt mindenki számára, megközelíthetetlenségét az állig felfegyverzett határőrökön kívül kutyák futtatására szolgáló sáv, vizesárok-rendszer és külön gépkocsiút biztosította. A két városrész közti 80 átkelőhely közül csak 12 maradt nyitva, elvágták a városi gyorsvasút és a metró összeköttetéseit is, csak a friedrichstrassei megálló működött tovább, ahol határállomást rendeztek be.

Az 1961-es váratlan határlezárás mindkét oldalon sokkolta a berlinieket, családok szakadtak szét, ezrek nem tudtak eljutni munkahelyükre vagy rokonaikhoz. Az első órákban a határszakaszokon és a lezárt korábbi átkelőknél viták alakultak ki, atrocitásokra került sor. A szigorú biztosítás dacára az építkezés ideje alatt 85 keletnémet katona, s 800 polgári személy szökött nyugatra az épülő falon át.

A 70-es évek elején Willy Brandt nyugatnémet kancellár a két német állam viszonyának javítását célzó új keleti politikája révén elérte, hogy az NDK enyhítsen a Nyugat-Berlint elszigetelő utazási korlátozásokon. A nem aktív (főként nyugdíjas) keletnémet állampolgárok újból utazhattak Nyugat-Berlinbe, s a nyugat-berliniek ismét meglátogathatták kelet-berlini, illetve a város körül élő rokonaikat.

A fal fennállása alatt, 1961 augusztusa és 1989 novembere között mintegy ötezer embernek sikerült az NDK-ból Nyugat-Berlinbe menekülnie, körülbelül ugyanennyit fogtak el szökés közben. A potsdami Kortárs Történeti Kutatóközpont 136 halálesetet tart nyilván, de néhány menekülőnél nem tudni biztosan, hogy a leadott lövések, vagy baleset, szívroham, esetleg öngyilkosság következtében vesztették életüket. A halálos tragédiák fele a fal fennállásának első öt évében történt, az utolsó halálos áldozat egy 22 éves fiatal volt, akit 1989. február 6-án lőttek agyon.

A kelet-európai változásokkal együtt 1989 nyarától az NDK-ban is mindennapossá váltak a rendszer reformját követelő tömegtüntetések, amelyeknek egyik legfőbb követelése a német-német határ megnyitása és a berlini fal lebontása volt. Ebben az időszakban látványosan megugrott a szocialista német államot elhagyó állampolgárok száma, különösen miután Magyarország 1989 augusztusában-szeptemberében megnyitotta a nyugatra vezető utat a menekülők előtt.

Az NDK-ban 1989 őszén kibontakozó tíz- és százezres megmozdulások megingatták a párt- és állami vezetést, s elvezettek a fal ledöntéséig. A népharag miatt október 18-án az amúgy is beteg Erich Honecker pártfőtitkár-államfőnek távoznia kellett tisztségeiből, a megújult pártvezetés pedig radikális engedményre kényszerült. 1989. november 9-én az Német Szocialista Egységpárt KB tájékoztatáspolitikai titkára, Günter Schabowski a televízióban bejelentette, hogy megnyitják az ország határait, beleértve a Nyugat-Berlinbe vezető átkelőket.

A kormány az átlépést csak másnaptól és előzetes rendőri engedéllyel tervezte, de Schabowski egy kérdésre azt válaszolta, hogy az intézkedések azonnal hatályosak. Még a sajtótájékoztató alatt berliniek tízezrei indultak a határátkelőhelyekhez, s másutt is tömegek lépték át a határt. Az első éjszakán még személyi igazolvánnyal, 10-én reggeltől azonban már csak vízummal lehetett Nyugat-Berlinbe utazni. A fallal együtt azonban egy lélektani gát is leomlott, a tovább folytatódó tömegtüntetéseket pedig már a német újraegyesítést sürgető jelszavak uralták.

A következő napokban a berliniek bontani kezdték a falat. A határzár magánszorgalmú eltávolítása különösen az 1990. március 18-i parlamenti választások után gyorsult fel. A szervezett bontás 1990 nyarán indult: június 13-án kidöntötték a helyéről az első betonszelvényt a Bernauer Strasse és az Acker Strasse sarkán, június 22-én pedig a négy nagyhatalom külügyminisztereinek jelenlétében ünnepélyes keretek között bontották le a leghíresebb átkelőhelyet, a sok kém- és kalandregényben, filmben szereplő Checkpoint Charlie-t.

1990. július 1-jén a határőrség hivatalosan is beszüntette tevékenységét a belnémet határ berlini szakaszán, s július 13-án hivatalosan is megkezdődött a fal bontása. A Berlin és Brandenburg határán fekvő műszaki zárat 1991 novemberére számolták fel véglegesen, s mára a falnak mindössze 6 szakasza maradt meg mementóként.