Történelemóra segíthet a kalózok elleni küzdelemben
2009. április 22. 09:33 The New York Times
Amerikai vitorlást foglaltak el a kalózok, és a világ legfőbb tengerhajózási útvonalai is veszélybe kerültek. Az afrikai szegénység elől menekülők szembeszállnak a világ legnagyobb szuperhatalmaival. Ismerős hírek? Nos ha igen, az nem meglepő, bár ezen beszámolók nem a mai, hanem a kétszáz évvel ezelőtti amerikai napilapokból származnak, amikor az Egyesült Államok haditengerészete a berber kalózok ellen folytatott ádáz küzdelmet.
Ezen hírek nem az elmúlt két hét hírei közül valók, hanem a berber háborúk időszakából, amikor a kalózok túszul ejtettek egy amerikai fregattot, és annak kapitányát egy mentőcsónakban hagyták sorsára óceán közepén. A kalózháborúra akkor a mai Marokkó, Tunézia, Algéria és Líbia területén található „berber partok” mentén került sor, ahol európai hajók tucatjaira csaptak le a kalózok.
A történelem megismételte önmagát: a mai szomáliaiak szintén életben hagyják túszaikat, és elődeikhez hasonlóan őket sem humanitárius célok vezetik, hanem annak üzleti haszna. Ha azonban a túszok ellenállnak, már más a módszer: a berberek a források szerint hatalmas kampókkal tépték darabokra áldozataikat, míg ma lelövik, vagy vízbe dobják a hasztalan embereket. Szintén közös, hogy mind a berberek, mind a szomáliaiak kis hajókkal mentek/mennek neki a hatalmas monstrumoknak és foglalták/foglalják el azokat.
A berberek egyben zsarolópénzt is szedtek: amelyik kormányzat fizetett a kalózoknak, annak hajóit békén hagyták. Ez pedig ma is így van: a hatalmas tankereket működtető nagyvállalatok évente közel százmillió dollárt fizetnek a szomáliaiaknak, hogy békén hagyják hajójukat. Ez azonban nem vált be: a hatalmas összegek ugyanis egyre több szegénységben élő halászt vonnak be a kalózkodás iparágába.
A berberek sorsa azonban akár tanulság lehet a szomáliaiak számára is. A kalózok a korban egyfajta saját kormányzattal rendelkeztek, amely központilag felügyelte az emberrablásokat, és hivatalos követeket is tartottak az európai udvarokban; mindezt ma azonban államilag támogatott terrorizmusnak hívjuk.
Az Egyesült Államok kétszáz évvel ezelőtt előbb ennek segítségével a diplomácia eszközeivel próbált fellépni a kalózokkal szemben. Az már akkor is nehezítette a megoldást, hogy a sajtó a kalózkodás legfőbb okának az iszlámot tartotta, ahogy ezzel a mai lapok sincsenek másként. Egy idő után azonban elmúlt a türelem: 1801-ben, amikor Thomas Jeffersont elnökké választották, egyik első lépéseként indította meg a berberek elleni háborút. A második összecsapás sorozatra 1815-ben került, sor, és ezen rövid, ámde annál sikeresebb háborúk hozzájárultak az Egyesült Államok fiatal haditengerészete identitásának és hadisikereinek megalapozásában. A végső győzelmet azonban csak a franciákkal együtt sikerült elérni: 1830-ban Algéria francia megszállása után kerülhetett sor a kalózok végleges kiűzésére a berber partokról, és a mozgalom végső felszámolása is ekkor következett be.
A mai probléma kezelése azonban nem lesz ennyire egyszerű: a szomáliai kalózmozgalomban ugyanis a harmadik világ minden aktuális problémája megtalálható, és annak kezeléséhez Afrika és Ázsia országainak pacifikálására is szükség lenne. Egyes biztonságpolitikusok szerint akár az is lehetséges, hogy az egykori események példáját követve az Egyesült Államok akár szárazföldi konfliktussá is fejlesztheti a jelenleg tengeri zsarolás háborúját. Ez azonban nem túl valószínű: 1993-ban, amikor Black Hawk helikopterekkel próbálták meg elfoglalni a térséget, a klánok közötti összecsapások nyílt Amerika-ellenességbe, és az inváziót tervező csapatok visszaverésévé változott.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
