A portrék jobban hasonlítanak készítőikre, mint a modellt álló alakra

2008. szeptember 24. 12:11 The Guardian

Simon Abrahams történész több száz híres képet vett nagyító alá, és weboldalán (ArtScholar.org) már meg is jelentette vitára ösztönző elméletét. Szerinte a portréfestők, akik gyakran csak a pénz miatt végeztk ezt a munkát, megragadták az alkalmat, és becsempészték saját arcvonásaikat a nagyhatalmú modell vonásai közé. Az Abrahams által „arcfúziónak” nevezett gyakorlat már az 1600-as évek elejétől tetten érhető az I. Erzsébetet is lefestő Nicholas Hilliard és Isaac Oliver műveiben, és a mai napig él.

A jelenegi királynőről Lucian Freud által 2001-ben készült portré is több, mint futó hasonlatosságot mutat festője vonásaival. „A királyi arcképeket a művészek sohasem tekintették történelmi ábrázolásnak, sokkal inkább saját alteregójuk kifejezésének. Pártfogójuk felé természetesen teljesen mást mutattak, de a hasonszőrűek pontosan tudták, miről van szó; a bizonyítékok döbbenetesek” – írja Abrahams.

A történész érvei nyilvánvalóvá válnak, ha rápillantunk Sir Godfrey Kneller III. Vilmosról készült metszetére és az ehhez igencsak hasonlító önarcképére, Sir Joshua Reynolds IV. Györgyről festett portréjára és önarcképére, vagy Sir Peter Lely II. Jakabról készült képére és a festő önarcképére. „Peter Lely két kortársa is megjegyezte, hogy a művész által festett portrék vonásai hasonlítanak egymásra; az egyikük azt találta mondani, hogy Lely túlságosan is szereti tanulmányozni saját arcát.”

A történelem folyamán már több művészettörténésznek is feltűntek a festő és a lefestett modell közötti hasonlóságok, de az akadémia mindig mellőzte vagy félresöpörte a témát. „Azt állították, hogy vannak festők, akik kiválóan lefestik a körülöttük lévő világot, 'mint olyat', mások pedig inkább azt ábrázolják, ami a fejükben van" - nyilatkozta Abrahams. „Valójában természetesen minden művészhallgató képes lefesteni bárkinek az arcát, és az igazság az, hogy bármi, amit a világból látunk, azt saját elménken keresztül látjuk. A látottakat a már meglévő tudásunk birtokában értelmezzük. A nagy művészek tisztában voltak az ember ezen ösztönös képességével, és szándékosan festették le saját magukat, még akkor is, ha azt tartják róluk, hogy a valóságot ábrázolták. Ez csaknem olyan, mint amikor a gyerekeinkre nézünk, és magunkat látjuk bennük.”

A londoni születésű Abrahams, aki már 20 éve New Yorkban él, felfedezte, hogy egyes arcképfestők sokkal jobban igyekeztek elrejteni arcvonásaikat az általuk festett képeken, mint mások. „Kneller és Joshua Reynolds szinte minden portréba belefestette magát, míg mások csak néhány arcvonást vagy hajviseletet használtak fel. A francia Jacques-Louis David például Napóleont is ugyanazzal a két tinccsel ábrázolva festette meg, mint a saját arcképét, vagy híres festményét Marat-ról." Hans Holbein, a neves udvari festő furfangosabb volt a többieknél. „Ha ránézünk a Cleves-i Annáról 1539-ben készült híres képre, amelyet Holbein VIII. Henrik számára készített, fogalmunk sincs, hogy a kép hasonlít-e a leendő királynőre vagy sem, de a kezei és az ujjai a művész saját profiljának vonalát formázzák.”

Abrahams elmélete szerint az arcfúzió a legegyszerűbb művészi aláírás. „A művész egy vagy több arcvonása összeolvad a modellével oly módon, hogy a kép végül mindkettőre hasonlít. Néhány alkotás annyira hasonlít a festőre, hogy az eredeti modell kinézete kétségessé válik. A művészek ezt úgy palástolták, hogy elforgatták a képmásokat, és megváltoztatták a testtartást. Manapság a számítógép segítségével könnyen fel lehet fedezni ezeket a változtatásokat, ahogy én is tettem.”