Egyedülálló a fővárosi temetők mostoha sorsa
2007. november 1. 10:00 Lukácsi Attila
Középkori halottkultusz Magyarországon
A végtisztességben a katolikus kánonjog elemei érvényesültek, amely természetesen összefüggésben állt az egyház teológiai tanításával, illetve az egyházfegyelmi eljárásokkal. A haldoklót fel kellett készíteni a földi élet elhagyására: lelkét a bűnbánat járta át, és szentségekkel is megerősítették. A temetés kifejezte az egyház közösségét és a szentek társaságát. A templom közelében nyugodott mindenki, aki az egyház közösségében halt meg, az elhunyt így továbbra is az imádkozó közösség tagja maradt. Voltak azonban olyanok is, akiket a temetőn kívül hantoltak el: erre a sorsra - többek között - a szakadárok, az eretnekek, a hitehagyottak, a gyilkosok és az öngyilkosok juthattak. A halva született, kereszteletlen gyermekek a temető kerítése mellett, vagy árkában várták az Utolsó Ítéletet.
A temető ki volt véve a világi közhatalom joghatósága alól. Létesítésére a püspök volt jogosult, a területet szenteltvízzel hintette meg. Maga templom is funkcionálhatott temetkezési helyként. A korabeli rendelkezések arról tanúskodnak, hogy nem mindig voltak tekintettel a halottak nyugalmára. A Rouen-i Zsinat egyik határozata 1231-ben megtiltotta a temetői, illetve a templomi táncot, a Decretum Gratiani pedig a keresztények sírjain való lakmározás tilalmáról szólt. A temető, mint felszentelt hely, azilumjoggal rendelkezett, ennek érdekében sövénnyel, kőfallal elválasztották környezetüktől. Ez azonban nem zárta ki, hogy ne legyen hatalmaskodások színtere. Profán célra is felhasználhatták: házakat, pincéket emeltek, sőt olykor még táncmulatságokat is tartottak a területen.
A magyarországi gyakorlat vonatkozásában az okleveleket is érdemes figyelembe venni. Sok adatunk van a nagy távolságra történő temetkezésről.
Székesfehérvárott temették el szinte az összes királyt, bárhol is halt meg. A Képes Krónika igen érzékletesen őrizte meg Károly Róbert utolsó útját. A király Visegrád várában hunyt el, díszesen felravatalozott holttestét először Budára, majd Székesfehérvárra vitték. A menetet mindenütt nagy sokaság fogadta. Az ún. vallásos testvérületek gyakran magukra vállalták a halott hazahozatalát. A pesti Collegium Charitatis 8 mérföld távolságról - ami megfelelt a Fehérvár Pest közötti útnak - ingyen szállította haza az elhunytat. Erről messzebbről történő hazahozatalra azonban már nem szívesen vállalkoztak A hosszú út során ugyanis a holttest bomlásnak indulhatott. Ha erre mégis sor került, akkor fémkoporsót használtak, ez azonban jelentősen megnövelte a költségeket.
A meggyilkoltak végtisztessége külön procedúrával járt: a főespereseknek fizetni kellett a temetésért. Már az 1279-es budai zsinat megemlítette, hogy az egyházi elöljárók egy márkát kérnek az a bűncselekményben meghaltak eltemettetéséért. (A zsinat ugyanakkor nem engedélyezte, hogy ezt kiterjesszék a balesetek áldozataira is.) Ennek magyarázatául az szolgálhatott, hogy ilyenkor nem lehetett ellenőrizni az illető bűntelenségét. Hiába tiltották ezt a szokást, még az országgyűlési határozatok ellenére az egész középkor során fennmaradt.
A végrendeletekben gyakran találkozunk olyan intézkedésekkel, amelyek a gyászmenettel és a nyughely kiválasztásával kapcsolatosak. Erzsébet királyné, I. Lajos édesanyja végső nyughelyét az óbudai klarisszák templomának Krisztus Teste kápolnájában jelölte ki. (A kolostor alapítása Erzsébet nevéhez köthető.) A gyászszertartásra hat lovat választott, amelyek valószínűleg azt a kocsit húzták, amelyen teteme feküdt. A nemesek nagyon gyakran választottak kolduló rendi, vagy pálos kolostorokat, vagy olyan egyházi intézményeket, amelyeknek egyben kegyurai is voltak. A templomi temetés egyre inkább státuszszimbólummá vált: az anyagi helyzet, a megbecsülés döntötte el, kit hová temettek.
A középkorban Budán és Pesten is egyaránt a templomok körül temetkeztek. A pesti temető a belvárosi templom mellett terült el. Budán az alkalmi temetők a Várban a Nagyboldogasszony (Mátyás)-templomnál, és a Mária Magdolna (helyőrségi) templomnál valamint a Vízivárosban Szt. Péter vértanú temploma mellett voltak megtalálhatók. Az előkelőségek, és a főpapok a templomokba temetkeztek. Volt temető ugyanakkor a Tabánban, a johanniták Szt. Erzsébetről elnevezett kórháza körül is. A Háros-szigeten 1941-42 között tártak fel egy temetőt, ahova Csut falu lakossága temetkezett. A Pesthidegkút-Óbuda határán lévő gercsei templomrom padlóba süllyesztett kőlapjainak tanúsága szerint a környékén temetkeztek a környék akkori birtokosai, a Szunyogh, Tersztyánszky, és Péterfi családok.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
