Templomból a kultúrházba
2007. augusztus 16. 13:31 Horváth István
A Kádár-korszak egyházpolitikája napjainkig hatóan formálta át az embereknek a valláshoz és az egyházakhoz való viszonyát, az életmód gyökeres átalakulásával egyidejűleg a vallásos tradíciók is megváltoztak, új formák jöttek létre, miközben évszázados szokások tűntek el szinte egyik napról a másikra. A szocializmus évtizedeiben az egyházak teljesen elveszítették közéleti szerepüket, a magánéletben azonban - igaz, egyre csökkenő mértékben - megőrizték befolyásukat. Az emberi életúthoz fűződő vallási átmeneti rítusok (keresztelés, házasság, temetés) helyettesítésére hozták létre a szocialista szertartásokat, felismerve azt, hogy az egyházak befolyását teljességgel csak a vallásosság letörésével szüntethetik meg.
A vörös keresztelők megjelenése
A magyar kommunista párt egyházpolitikájában a vallásos emberek `átnevelésének` szándéka mindig is nagy jelentőségű volt, de az ötvenes évek végéig elsősorban az egyházi szervezet és a volt szerzetesek elleni támadások voltak hangsúlyosak. Az egyházpolitikát érintő lényegi kérdésekben az MSZMP Politikai Bizottságának, az MSZMP Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Osztályának, valamint a Belügyminisztériumnak volt meghatározó szerepe, döntéseiket elsősorban a rendőrség és az államvédelem útján érvényesítették.
A konszolidálódó Kádár- rendszer az évtized végétől az addig inkább csak adminisztratív feladatokat ellátó Állami Egyházügyi Hivatalt egyházpolitikai irányító szervvé emelte, egyúttal 1958-ban új egyház- és valláspolitikát hirdetett meg. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1958. június 10-i ülésén elhangzottak szerint a párt továbbra is kiemelt feladatának tekintette az egyház elleni harcot, ugyanakkor módszerbeli változtatásokat javasolt. Kádár János az ülésen kifejtette: ` A vallásos világnézet felszámolása, a tudományos világnézet elterjesztése is rendszeres harcot kíván meg, ami sokoldalúan folyik. De ott már a döntő szerep a kulturális szerveké. Ott is kell persze egy rendszer, ami kezdődik az iskolával és végig beletartozik minden egészen a TIT- ig`.
Ennek értelmében előtérbe került a vallásos emberek világnézetének átalakítása, felvilágosításuk, `átnevelésük`, miközben az egyházakra nehezedő nyomás alig csökkent, az államvédelem is megőrizte jelentőségét. A felvilágosító munka átfogta az egész kulturális és tudományos életet, az iskolákat, a sajtót, a könyvkiadást. A módszerbeli változtatásokat elsősorban az a fentebb már említett felismerés okozta, miszerint az egyházak a magánéletben még komoly befolyással bírnak, ezért sokoldalúbban kell felvenni a harcot a vallásos világnézet ellen, hiszen a legtöbb ember, ha nem is gyakorolja vallását, résztvevőként vagy vendégként, például különféle családi ünnepek alkalmával gyakran kerül közvetlen kapcsolatba az egyházakkal. Ilyen megfontolásból és természetesen szovjet példák nyomán kezdték kialakítani a vallásos tartalmú családi ünnepek állami, szocialista formáit, az ún. társadalmi szertartásokat.
A szocialista jellegű, egyházi közreműködést elutasító szertartások nem voltak előzmények nélküliek Magyarországon. A 19. század végén már viszonylag gyakoriak voltak az ún. munkástemetések, ahol feketével bevont vörös zászló alatt vonultak a szakszervezeti tagok, a búcsúbeszédet pedig az egyik vezetőségi tag tartotta. Az első névadó ünnepséget a csepeli munkásotthon elődjében rendezték a századelőn. A Tanácsköztársaság idején több helyen tartottak ún. vörös keresztelőt, a későbbi névadó ősét. Az elnevezést arról a vörös színű pólyatakaróról kapta, amelyet az ünnepségeken használtak. Mindezek ellenére kivételszámba ment az egyházi közreműködést nem igénylő szertartások rendezése, még a városi lakosság körében is. A kommunista hatalomátvételt követően az első években nem alakult ki a társadalmi szertartásoknak egységes rendezési módja, annak ellenére, hogy a Szovjetunióban már a húszas évektől rendszeressé váltak az állami lebonyolítású családi ünnepségek.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
