Az egyháztörténet 20. századi forrásai
2006. március 21. 19:20 Gárdonyi Máté
A két világháború közötti egyháztörténet forrásai II.
A két világháború közötti magyar egyház arculatát kétségkívül jelentős mértékben meghatározták a szerzetesközösségek, ám ezek iratai nagyrészt megsemmisültek a rendek 1950-es feloszlatásakor. A feloszlatás előtti 50 szerzetesrendi levéltárból csak a bencés, piarista és a ferences anyag maradt egyházi kézben (illetve került vissza 1969-ben rendi kezelésbe), a többi rend központi irattárai és a vidéki házak anyagának töredékei állami levéltárakba kerültek. A rendszerváltás után egyes rendek (jezsuiták, csornai premontreiek) helyreállították levéltárukat, míg mások (ciszterciek) a tulajdonjogot visszaszerezve anyagukat az állami levéltárakban hagyták letétként. A legnagyobb hiány a női rendek levéltári anyagaiban mutatkozik. A katolikus egyesületek szintén fontos tényezői voltak a két világháború közötti egyházi életnek, de ezek iratai is nagyrészt megsemmisültek az 1946-os feloszlatás után, illetve töredékükben lelhetőek fel az egyházmegyei (elsősorban az Actio Catholica iratai) és megyei levéltárakban.
Végül említést érdemel, hogy a két világháború közötti egyháztörténet hasznos forrásai a katolikus sajtótermékek, hiszen az országos terjesztésű napilapok és folyóiratok mellett minden egyházmegye kiadott politikai napilapot és egyéb periodikákat is, nem beszélve a szerzetesrendek és egyesületek rendszeres kiadványairól.
S most nézzük, milyen módon használják fel a történészek e forrásanyagot, s milyen kutatási irányok kínálkoznak a jövőben! Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy az egyházmegyei és plébániai levéltárakat elsősorban a helytörténészek aknázzák ki. Ez érthető is, hiszen az ezekben őrzött dokumentumok nagyrészt a helyi közösségek életébe engednek bepillantást, és sok esetben kizárólagos forrásai lehetnek a város- vagy falumonográfiák egy-egy fejezetének.
Ugyanakkor ezeket a részkutatásokat szintetizálni kellene az egyházmegyék szintjén, már csak azért is, hogy a korszakról az országos jelentőségű anyag alapján alkotott, s ezért a "nagypolitikára" koncentráló képet árnyalni lehessen. Erre utalt egyébként a két világháború közötti katolikus egyház történetét feldolgozó könyvében Gergely Jenő is, amikor így fogalmazott: "ismételten szomorúan kell megállapítanunk a forrásokon alapuló egyházmegye-történetek fájó hiányát". De az átfogó jellegű egyházmegye-történetek megírása mellett szükség lenne egyes részterületek alaposabb vizsgálatára, így a virágzó társulati élet bemutatására, vagy a katolikus iskolahálózat korabeli működésének, és az ott folytatott pedagógiai gyakorlatnak az elemzésére. Részkutatások révén árnyalni kell a képet az egyházi birtokok gazdálkodását illetően is, hiszen nem lehet - minden megkülönböztetés nélkül - "egyházi nagybirtokról" beszélni, mivel ez a birtokállomány nem volt egységes sem a birtokos egyházi intézmények és testületek, sem a gazdálkodás módja, sem annak hatékonysága tekintetében. Egy másik fontos kutatási terület a vidéki holokauszt egyházi vetületének feltárása, hiszen a vidéki zsidóság sorsa manapság a történészi érdeklődés középpontjában áll.
Nem érdektelen az a kérdés sem, hogy a két világháború közötti társadalmi közegben a katolikus egyház milyen "stratégiai célokat" követett, például a felekezeti arányok tekintetében, s hogy ez miként tükröződött a plébánia-alapításokban. Ugyancsak feldolgozásra vár az a téma, hogy az egyház miként szolgált bizonyos nemzetpolitikai célokat, például a harmincas-negyvenes években a németkérdés vonatkozásában. Kiaknázásra várnak azok a feljegyzések, amelyek 1945-ben az egyházmegyei központok felszólítására készültek az egyes plébániákon a háborús pusztításokról, s általában igen részletesek és megbízhatóak: ilyenek a püspökségeken egybegyűjtött plébánosi jelentések és a helyi historia domusok.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
