„Bezúzott minket egy bálna!” – az Essex hajó katasztrófája
2023. február 21. 14:20 Múlt-kor
A nappalok „meghosszabbítása”, vagyis a világítás elterjedése a kora újkor egyik sajátos fejleménye volt. Mára hozzászoktunk az elektromos áram nyújtotta fényhez, ám évszázadokon át, egészen a XIX. század közepéig a bálnaolaj volt a lámpák energiaforrása. Emiatt a korábban csak egyes, a tengerhez közeli kultúrák (inuitok és más amerikai őslakosok, koreaiak, baszkok) által űzött bálnavadászat a világ vezető országaiban is elterjedt. A XVIII. század végére az újonnan függetlenedő Amerikai Egyesült Államok vált a legnagyobb hatalommá e területen, különösen a Massachusetts állambeli Nantucket és New Bedford városokból futott ki sok hajó.
Szűkülő vadászterület
Az 1799-ben vízre bocsátott Essex a kor többi bálnavadászhajójához hasonlóan egyre távolabbi utakra kényszerült az Atlanti-óceán bálnaállományának (simabálnák és hosszú szárnyú bálnák) folyamatos csökkenése miatt.
A karibi térség és Afrika nyugati partjai után már a Csendes-óceánon folytatták a vadászatot. Ekkoriban azonban a fő célpontjaik az ámbráscetek voltak. Ennek két oka is volt: a több kis csónakot használó vadászati módszerrel ennél nagyobb bálnákat már nem tudtak elejteni, valamint különös értéket képviselt az e fajból kinyerhető, úgynevezett spermacetolaj. Ezt az átlagos bálnazsírtól eltérő anyagot, amely meggyújtva különösen fényesen ég, a ruha- és a gyógyszeriparban is felhasználták.
Az Essex 1819. augusztus 12-én indult utolsó, végzetes útjára. A George Pollard kapitány parancsnoksága alatt álló hajón 21-en tartózkodtak, a Dél-Amerika nyugati partjainál lévő „vadászterületre” tartó utazásukat két és fél évnyire tervezték. Mindössze két nap után egy erős szél magával ragadta a hajó egyik vitorláját, s a vadászcsónakok közül kettőt széttört. Pollard ennek ellenére az út folytatása mellett döntött. Brazília partjai közelében elejtették első ámbráscetjüket, amivel némileg javult a társaság hangulata és morálja.
Öt hét múltán, 1820 januárjában megkerülték a Horn-fokot, ezután tavasszal és nyáron eredményesen vadásztak, miközben Dél-Amerika nyugati partja mentén észak felé haladtak. Szeptemberben kikötöttek a Quitói Királyi Audiencia (a mai Ecuador) területén lévő Atacamesnál, itt a Henry de Witt nevű férfi elszökött, s ezzel a legénység létszáma 20 főre csökkent.
Nantucketi szánút
Pollardék addigi portyázásai azt mutatták, hogy a Dél-Amerika partjai mentén lévő vadászterületek is kiapadóban voltak, azonban más hajók legénységének tagjai, akikkel találkoztak, meséltek nekik az úgynevezett „nyílt tengeri vadászterületről” (offshore ground), ahol állításuk szerint továbbra is bőséggel akadtak bálnák. A terület az 5–10. szélességi fok és a 105–125. hosszúsági fok között helyezkedett el, 4600 kilométerre délnyugatra, a lehető legtávolabbra mindenféle szárazföldtől.
Az Essex egy utolsó feltöltésre útba ejtette a Galápagos-szigeteket, ahol egy hét horgonyzás során mintegy 300 óriásteknőst fogtak össze, hogy később levágják és elfogyasszák őket – Pollard és legénysége úgy hitte, hogy az állatok képesek egy évig is életben maradni étlen-szomjan, valójában azonban a teknősök lassan éhezni kezdtek. A Charles-szigeten való vadászat közben Thomas Chappel kormányos tréfából tüzet gyújtott, amely végül az egész szigetet végigpusztította, így a tervezettnél előbb kellett elhagyniuk azt. (A tűzvész következményei még ma is kihatással vannak a sziget élővilágára.)
Amikor az Essex végre elérte a dúsnak remélt vadászterületet, a legénységnek ismét csalódnia kellett – napokig nem találkoztak egyetlen bálnával sem. A feszültség egyre növekedett, különösen Pollard kapitány és Owen Chase elsőtiszt között. November 16-án végre megpillantották az első állatot, ám az az egyik vízre bocsátott csónaknak ütközött, így megint eggyel csökkent a flotta száma.
November 20-án aztán több ámbráscetet is láttak. Pollard, Chase és Matthew Joy másodtiszt parancsnoksága alatt vízre bocsátottak egy-egy vadászcsónakot, és üldözőbe vették a tengeri emlősöket. Mindhárom csónaknak sikerült megszigonyoznia egy-egy állatot, azonban egyikőjük a farkával megcsapta Chase csónakját, így az elsőtiszt csapatának vissza kellett térnie az Essexhez. A Pollard és Joy által megszigonyozott bálnák eközben nekilódultak, és öt kilométeren keresztül vontatták maguk mögött a csónakokat, mielőtt kifáradtak volna – a tengerészek ezt „nantucketi szánútnak” nevezték.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
