Új kérdések és hipotézisek a Kárpát-medence tatárjárás előtti népességével kapcsolatban
2023. február 11. 17:05 Múlt-kor, Történelmi Szemle
A Kárpát-medence középső, alföldi területével sok szempontból mostohán bánt a történelem. Települései, népessége a tatárjárást és a török hódoltságot egyaránt megszenvedték, ami az épített örökséget is erősen megritkította. A régióra vonatkozó írott források száma még magyarországi viszonyok között is az átlagosnál szegényebbnek mondható. Egyedül a régészeti kutatás hozott felszínre nagyszámú középkori leletet, de írott források híján ezek történeti kontextusba helyezése nehéz, olykor lehetetlen.
Írott és résgészeti források
F. Romhányi Beatrix Az Alföld Árpád-kori népesedési és birtokviszonyai a tatárjárás előtt című tanulmánya a Történelmi Szemle 2021/2. számában olvasható, és az alábbi linkre kattintva olvasható teljes egészében.
Az utóbbi évtizedekben az informatika fejlődése új lehetőségeket nyitott a kutatásban. A nagy adatállományokat tartalmazó adatbázisok és a térinformatika korábban elképzelhetetlen mennyiségű adat egyidejű feldolgozását, térbeli elhelyezését és elemzését teszi lehetővé. Bár a régészeti kutatásban ezek az eszközök már évtizedek óta a mindennapi munka részei, más bölcsészettudományok művelői gyakran még ma is idegenkednek ezektől a módszerektől.
A digitális bölcsészet azonban egyre több területen jelenik meg, és a kvantitatív módszerek alkalmazása számos területen hozott már eddig is új eredményeket.
Mindezeket előre bocsátva az alábbiakban a Kárpát-medence Árpád-kori településhálózatával kapcsolatba hozható különféle – írott, régészeti és helynévi – források alapján szeretnék rámutatni néhány ellentmondásra. A mindenkit megnyugtató megoldás bizonyosan nem e cikk végén lesz olvasható, de abban is biztos vagyok, hogy a tárgyszerű vita közelebb visz hozzá.
A Kárpát-medence honfoglalás és Árpád-kori viszonyairól nem könnyű képet alkotni. Az írott adatok a 13. században, annak is inkább a második felében kezdenek szaporodni, a középkori Magyar Királyság egészéről pedig az 1332–1337-es pápai tizedjegyzékből alkothatunk először képet. Ebben az időszakban a családokra bomló nemzetségek már ősi birtokaikról rendelkeztek, a faluhálózat többé-kevésbé megszilárdult, a vármegye a nemesség önigazgatási szervévé vált, a királyi birtokok pedig az ország területének egyre kisebb hányadát jelentették.
Mindeközben a 13. század közepén a Magyar Királyságot sújtó tatárjárás jelentős mértékben átrajzolta az ország demográfiai és politikai térképét is. Vagyis az esetek jelentős részében az országot ért katasztrófa utáni újjászervezés időszakában keletkezett dokumentumokból következtetünk vissza a korábbi helyzetre, és e korszak bőségesebb forrásanyagát igyekszünk összekapcsolni a tatárjárás előtti időszak ritkább és gyakran szűkszavúbb forrásaival. Ez a megközelítés azt feltételezi, hogy a tatárjárás előtti időszakban többé-kevésbé változatlan, illetve nagyon lassan és kismértékben változó helyzettel lehet számolni.
A korszak másik forráscsoportját a régészeti leletek jelentik. A települések és a temetők a településterület kora középkori kiterjedésére vonatkozóan kiváló adatokat nyújtanak, a lelőhelyek keltezése és belső kronológiája viszont sok szempontból bizonytalan. A 10. századból inkább csak a temetőket ismerjük, ami annak is lehet a következménye, hogy a 10. századra keltezhető telepek kiválasztása a tágabban 10–11. századra keltezett telepek halmazából ma még nem végezhető el megbízhatóan.
A 11–13. századból már jó néhány falusias települést is feltártak, de ezek finomabb keltezése rendszerint nem lehetséges, ráadásul gyakran a tényleges méretük sem állapítható meg a feltárás jellege (például nyomvonalas létesítmények megelőző feltárása) vagy a lelőhely részleges pusztulása miatt. Az is gondot okoz, hogy e települések jellemző építményeinek, a félig földbe mélyített házaknak az élettartama nem ismert.
A szarvasgedei kísérlet alapján legalább 25-30 évet joggal feltételezhetünk, de 200-300 évig biztosan nem használták őket. A probléma nemcsak az egyes épületeket érinti, hanem a településeket is, mivel a feltárt házak között elég kevés akad, amelynek épületszerkezetét megújították volna, a keltezési nehézségek miatt pedig nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy az adott település épületei mind egykorúak-e, vagy a közösség esetleg többször visszatért ugyanarra a helyre és házait a korábbi maradványokat kikerülve építette fel.
Mit mesélnek a helynevek?
A harmadik forráscsoport, amelyet időről időre megkísérelt felhasználni a kutatás a korai településhálózat rekonstruálásához, a helynevek. A nyelvészet és nyomában a történettudomány évtizedekkel ezelőtt meglehetősen optimista volt a helynevek korának, eredetének meghatározását illetően. Ma e tekintetben az erős, olykor talán túlzott óvatosság jellemző.
A keltezést és a nyelvészeti kérdéseket illetően semmiképp sem szeretnék állást foglalni, de pusztán a tipológiát tekintve vannak olyan helynévtípusok, amelyek térképen ábrázolva mintázatokba rendeződnek. Ezek közé tartoznak például az úgynevezett törzsnévi helynevek, a keleti és más bevándorolt népek neveiből, valamint egyes vidékeken a székely- és a szász- összetétellel képzett helynevek.
A helynevek egy másik vizsgálható csoportját jelentik a muszlim és zsidó népességre utaló elnevezések, illetve az a néhány írott adat, amely egyes településeken e közösségek jelenlétéről tanúskodik. Ezekből összességében jóval kevesebbet ismerünk, mint az előzőkből, ezért ezeket önállóan nem, csak a többi vizsgált helynévvel összefüggésben célszerű elemezni. Sajátos szolgálatuk és közvetlen függésük az uralkodótól ugyanakkor alkalmassá teszi az általuk lakott településeket arra, hogy indikátorként tekintsünk rájuk.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
