Trónfosztáshoz vezetett IV. Károly második visszatérési kísérlete

2017. október 20. 09:29 MTI

Az első világháború végén összeomlott a vesztes Osztrák-Magyar Monarchia, így az 1916-ban megkoronázott Habsburg Károly (I. Károly néven osztrák császár, IV. Károlyként magyar király) 1918. november 11-én felfüggesztette osztrák császári, 13-án pedig magyar királyi jogainak gyakorlását. November 16-án kikiáltották a „független és önálló magyar népköztársaságot”, amelyet 1919. március 21-én a 133 napig fennálló tanácsköztársaság követett. Az ellenforradalmi rendszer nemzetgyűlése az 1920. február 27-én elfogadott 1920. évi I. törvénycikkben hatályon kívül helyezte a forradalmak intézkedéseit, és az államfői teendők ideiglenes ellátására bevezette a kormányzó intézményét, megalapozva a király nélküli királyság intézményét. A tisztségre 1920. március 1-jén Horthy Miklóst választották meg.

Arra alapozva, hogy lemondó nyilatkozatának formulája nem terjedt ki az uralkodó mivoltáról történő lemondásra, IV. Károly 1921 márciusában kísérelte meg első ízben a trónra történő visszatérést. Lépését hallgatólagosan támogatta Aristide Briand francia miniszterelnök, és az exuralkodó bízhatott az erős magyarországi legitimista mozgalomban is. Károly megpróbált kész helyzetet teremteni, de hamar világossá vált számára, hogy Horthy nem hajlandó átadni a hatalmat.

A Monarchia utódállamai részleges mozgósítást is elrendeltek, hiszen Károly nem írta alá a trianoni békét, és uralkodói és öröklési jogokat támaszthatott volna az 1914-ben még Magyarországhoz tartozó területekre. 1921. április 3-án a nagyhatalmak közös jegyzékben szögezték le, hogy nem tűrik el a Habsburg-restaurációt, így Károly április 6-án elhagyta Magyarországot: véget ért az első, úgynevezett húsvéti királypuccs. Az események nyomán kiéleződött Horthy és a legitimista Teleki Pál kormányfő viszonya, az utóbbi nem sokkal később le is mondott.

Károly 1921 őszén tett másodszor kísérletet a visszatérésre. 1921. október 20-án este felesége társaságában repülőgéppel érkezett a Sopron közeli Dénesfára, másnap a helyőrség felesküdött rá, ő pedig Rakovszky Istvánt kormányfőnek nevezte ki. Károly 22-én vonattal indult Budapestre, az alig négyórás utat két nap alatt tette meg: szerelvénye több állomáson is megállt, ahol a katonai helyőrségek és a polgári vezetők hűségesküt tettek neki.

Az antant tiltakozása most sem maradt el, az utódállamok pedig casus bellinek minősítették a volt uralkodó megjelenését. Mint kiderült, a hadsereg és a polgárság java része Horthyt támogatta, és nem álltak Károly mellé a szabad királyválasztó áramlat tagjai sem. Október 23-án a tragikomikus budaörsi „csatában” a reguláris hadsereg és az egyetemista önkéntesek megállították, majd szétszórták a királypárti egységeket.

Károlyt másnap - ugyan királynak kijáró külsőségek közepette, de mégis csak fogolyként - Tihanyba vitték. Mivel a trónról továbbra sem volt hajlandó lemondani, november 1-jén átadták az antant megbízottainak, akik családjával együtt a távoli Madeira szigetére szállították. Károly itt halt meg 1922. április 1-jén. A nemzetgyűlés 1921. november 6-án az 1921. XLVII. törvénycikkben 1707 és 1849 után harmadszor is kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, bár a királyság intézményét továbbra is fenntartotta.