„Szent gőggel állok nagy Róma elébe” – Cornelia, a Gracchusok anyja
2021. október 21. 10:28 Hegyi W. György
Az időszámításunk előtti II. század közepén Corneliát, Róma egyik legrangosabb matrónáját campaniai birtokán meglátogatta egy asszony. A helyi előkelőségek közé tartozó hölgy fantasztikus, a kor leggyönyörűbb ékszereivel hivalkodott, ám erre Cornelia egészen addig nem reagált, amíg gyerekei haza nem értek az iskolából. Akkor a büszke anya rájuk mutatott, és ezt mondta: „íme, ők az én ékszereim”. A két különböző női magatartást szembeállító történet ma is jól ismert, ugyanis a XVIII. századtól kezdve, az ókori auctorok szövegeiből „kilépve” számos szobrot, festményt, verset ihletett. A történetet nem a közepesen szellemes bon mot tette elsősorban híressé, hanem a főszereplője, Cornelia, a Gracchusok anyja.
Neve egybeforrt az anyasággal
Az a hely, amelyet Cornelia a római emlékezetben elfoglalt, jelentős részben fiai politikai tevékenységének, valamint tragikus sorsának volt köszönhető. A Gracchusok fellépésével (i. e. 133, 123–121) kezdődött el a polgárháborúk korszaka, amely egy évszázad alatt felőrölte a római köztársaságot. A testvérpár fellépésében a következő generáció köztársaságpárti szerzői nem a jobbító reformokat, hanem a politikai elit végleges kettészakadásának okát látta. Hozzájuk kapcsolta a senatus hatalmának lassú, de megállíthatatlan erózióját, a véres utcai harcok megjelenését a politikában és végső soron a res publica végzetes felfordulását.
Az ellenfeleik narratívája szerint a hazájuk ellen törő testvérpár zavarba ejtő pedigrével rendelkezett. Törvényjavaslataik egy részének észszerűségét is nehéz volt vitatni. A Gracchusok családja eredetét tekintve ugyan plebeius volt, ezért is viselhették a néptribunusi hivatalt, de már generációk óta a nobilitashoz, a Rómát ténylegesen irányító legszűkebb elithez tartozott. Cornelia férje, a reformerek apja, korának egyik legtekintélyesebb politikusa volt. Kétszer nyerte el a consulságot, volt censor, és még a diadalmenet dicsősége is megadatott számára. A család része volt annak a rokoni hálónak, amely átszőtte a római arisztokráciát: Cornelia apja, a Gracchus fiúk nagyapja nem más volt, mint a Hannibált legyőző P. Cornelius Scipio Africanus Maior.
A család továbbá közeli rokonságban állt például az Aemiliusokkal és a Claudiusokkal is. Scipio, Karthágó elpusztítója egyszerre volt vérrokonuk, adoptált unokatestvérük és sógoruk nővére, Sempronia révén. A „telivér” arisztokrata voltukhoz tegyük hozzá még az ellenfeleik által is elismert tehetségüket, valamint kitűnő neveltetésüket. És mégis az állam ellen fordultak. A forrásainkat alapvetően uraló reformellenes hangot alapjában meghatározza ez a paradoxon, amelybe, ha úgy tetszik, maga a köztársaság válsága sűrítődik bele. Hogy Cornelia személye kiemelkedett a köztársaság matrónái közül, hogy az ő neve forrt egybe az anyasággal, az részben ennek, a fiai pályájában és sorsában feszülő ellentmondásosságnak köszönhető. Az ő stilizált, pozitív alakja hivatott megjeleníteni az ellentét egyik pólusát a másikkal, e kitűnő ifjak szörnyű tetteivel és elborzasztó halálával szemben.
De csak részben. A már minden bizonnyal életében meginduló legendaképződés (amelynek a bevezetőben említett sztorit is köszönhetjük) nem takarja el előlünk teljesen Corneliát, a rendkívül tehetséges és ambiciózus személyiséget, aki maximálisan kihasználta az előkelő származásában, házasságában, özvegységében, anyaságában rejlő lehetőségeket. Hosszú életében (90 év) nem lép ki soha ezekből az akkor Rómában elfogadott női szerepekből, de azokat kitágítja.
Cornelia i. e. 190 körül születhetett, még kislány, mikor 183 táján édesapját, a zamai győzőt elveszíti. (Édesanyja is „példa” – latinul exemplum –, de nem az anyaságra, hanem a jó feleségre: férje halála után gondoskodik annak szeretőjéről is, egy fiatal rabszolgalányról.) Scipio, Róma megmentője nem városának hálájával övezve, hosszú és sikeres pálya végén tért meg nagynevű őseihez, hanem bukott politikusként, a hatalomból kiszorítva, birtokára visszahúzódva halt meg élete delén. Ez, illetve ennek a megértése volt a fiatal Cornelia első politikai élménye: lánya volt Hannibál legyőzőjének, aki győzelme után alig húsz évvel elvérzett a senatusbeli ellenfeleivel szembeni politikai küzdelemben, miközben némileg tágítani próbálta a köztársaság kereteit.
A vagyon és az előkelő származás mellett volt még egy nagyon fontos eleme az apai örökségnek: a görög műveltség. Pontosabban egy olyan új latin kultúra iránti igény, amely a görög hatásoktól nem fél, hanem beépíti magába. Cornelia olyan házban nőtt fel, és asszonyként (főképp majd özvegyasszonyként) maga is olyan házat vezet, ahová a politikai eliten kívül görög tudósok és művészek is bejáratosak. De nem sznob kivagyiságból hívják meg őket, hanem beszélgetni. Ilyen „szalont” vinni és korosztályuk legműveltebb fiatalembereit özvegyként felnevelni óriási dolog. Van azonban közvetlenebb bizonyítékunk is Cornelia műveltségére, a levelei, amelyek alapján a következő generációk szónokai, például Cicero rendkívül elismerően szóltak a „Gracchusok anyjának” prózájáról. Márpedig abban a korban, amelyikben a műveltség megszerzésének a kereteit a retorika oktatása jelentette, legfőbb kiteljesítését pedig a szónoklatok írása és tartása: a jó prózastílus sokkal többet jelent holmi íráskészségnél.
Cornelia férje, Tiberius Sempronius Gracchus (a római névadási szokások elég egyhangúak) jóval idősebb lehetett nála, és korábban apja politikai ellenfele volt. A házasság a két politikus kibékülését, vagy ha az eljegyzés már Scipio halála után történt, a két család politikai közeledését mutatja. A házasság rendkívül termékeny volt, forrásaink szerint tizenkét gyermekük született, de ebből csak három – két fiú és egy lány – élte meg a felnőttkort. Gaius volt az utolsó gyerek, akinek születése után nem sokkal Cornelia férje meghalt.
Ezzel kapcsolatban is olvashatunk egy híres történetet. A házaspár hálószobájában elfognak két, a hitvesi ágyból előtekergődző kígyót, egy nőstényt és egy hímet. Gracchus a haruspexekhez, a béljósokhoz fordul, akik azt mondják, hogy nem szabad sem megölni, sem elengedni mind a két kígyót, hanem egyiket engedjék el, a másikat üssék agyon. Ugyanakkor a házaspár és a kígyók sorsa össze van kötve: kettejük közül egyikük hamarosan meghal az agyonütött kígyó nemének megfelelően. Gracchus választ, és mérlegelve feleségének fiatalságát és kitűnő erényeit, továbbá az iránta érzett szerelmét, a nőstény kígyót engedi el, és ezután nem sokkal meghal. Ennek a sztorinak a vallástörténeti értelmezése már szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit, ezért csak Cornelia-képpel kapcsolatos elemekre térünk ki. Amellett, hogy a történet hangsúlyozza mind Cornelia erényeit, mind férje kiválóságát és önfeláldozását, drámai foglalatát adja a korai megözvegyülésnek.
Érdekes adat, hogy Cicero úgy meséli el ezt a történetet a Jóslásról szóló könyvében, mint amelyet Gaius Gracchusnál olvasott. A Gracchus fiúktól a következő generációk számára elsősorban a politikai beszédeik maradtak fenn, ugyanis a római politikusok a fontosabb beszédeiket ki is adták, politikai pamfletként köröztették. Úgy tűnik, Gaius apja áldozatát és anyja arra való érdemességét hangsúlyozó csodás történetet is felhasználta saját imidzsének az építésére. Erre van másik példánk is. Plutarkhosz idézi egy beszédrészletét, ahol ellenfelét a következőképpen torkolja le a Forumon: „»Te Corneliát rágalmazod, aki Tiberiust szülte?« Mivel pedig a rágalmazó férfiatlanság hírében állt, Caius ezt mondta neki: »Te arcátlan, hogyan mered te magadat összehasonlítani Corneliával? Szültél te gyermekeket, mint ő? Egész Róma tudja, hogy Cornelia régebb ideje tartja magát távol a férfiaktól, mint te, pedig te férfi volnál!«”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
