Régi idők udvarlási nehézségei a családos randevútól az apróhirdetésekig
2018. november 23. 17:16 Múlt-kor
Önálló döntés
A „common-law marriage”, azaz „szokásjog szerinti házasság” – nagyjából napjaink élettársi viszonyainak megfeleltethető – intézménye már a középkorban is létezett Angliában, és az Újvilágba is elhozták a telepesek. A „handfasting” nevű ceremóniához nem kellett sem hivatalos személy, aki levezényelje, sem bármiféle engedély (a szó több germán nyelv régebbi változatában is megtalálható, rendszerint a kézfogással történő egyezségkötést jelentette).
Az olyan párok, akik nem kaptak szülői áldást egybekelésükre, akár kettesben, akár tanúk előtt is elmondhatták fogadalmaikat – megfogták egymás kezét, és kijelentették, hogy férj és feleség kívánnak lenni. A helyszín is szabadon választható volt: akár a nászágy lábánál is összeházasodhattak. Idővel kialakult az a szokás, hogy a ceremóniát a helyi kovács vezényelje le, akinek az üllője előtt tett fogadalmak a megtörhetetlen egység megkötését jelképezték.
Anyagi érdek
A gazdagabb családok esetében ritkán volt azonban lehetőség arra, hogy a felek bármelyike szabadon döntsön házastársa kilétét illetően. Ahogy Jane Austen is leírta, a házasság aligha volt több, mint egy üzleti alku az ifjú hölgy apja és a kérő között. A lényeg a lány hozománya volt, amely a fiú anyagi helyzetét tette biztosabbá.
Hirdetések a vadonból
A 19. század közepére a vadnyugatra tartó telepesek egyre nagyobb arányban voltak egyedülálló férfiak, és a kicsiny településeken igen kevés szóba jöhető nő volt – ha voltak egyáltalán. Létrejött a társkeresés egy új formája: a férfiak apróhirdetést adtak fel a környékbeli hírlapokban. Egy Arkansasban kiadott hirdetés például így szólt: „Bármely lyány, akinek van ágya, kalikó ruhája, kávéfőzője és serpenyője, tudja hogy hogyan kell bricseszt vágni és vadászinget készíteni, tud bánni a gyerekekkel, szolgálatára leszek, míg a halál el nem választ.”