Nők a harcmezőkön: a kardforgató amazonok legendái
2024. október 2. 14:20 Múlt-kor
A háborúba vonuló nők gondolata évszázadok óta zavarba ejti a férfiakat. Bár számos történelmi példát ismerünk, a jelenséget továbbra is jellemzően elvontnak és rendhagyónak tekintik. Még ma is, amikor a nemek közti egyenlőség már túlnyomórészt elfogadottá vált, a harcos nőket sokszor furcsának, rendellenesnek állítják be, mintha a gondoskodásra teremtett nők hadba vonulása a természet rendje ellen való lenne. Csakhogy olyan sok példát ismerünk arra, amikor a természet ezen rendjét figyelmen kívül hagyták, hogy azok még egy átfogó, egységes magyarázatot sem tesznek lehetővé. Földrajzilag, társadalmilag és technológiailag annyira széles skálán mozognak, hogy a nemük kivételével semmi nem köti össze például a nomád szarmata nőket a 11. századi spanyolországi muszlim női íjászok elitalakulatával.
Ókori kardforgatók
Egy csak nőkből álló harcos nép: az ötlet rabul ejtette az ókori írók képzeletét, és az amazonok formájában öltött testet. Különösen érdekes, hogy az elmúlt években a mitikus ábránd valós alátámasztást is kapott, amikor régészek női harcosok sírjait azonosították a szkíták és a szarmaták ősi földjén, a Fekete-tenger környékén. A sírokban nyugvó nők nem csupán fegyvereikkel tértek örök nyugalomra, de maradványaikon csatában szerzett sebek kétségbevonhatatlan nyomait is megtalálták.
Attikai vörösalakos váza harcoló amazonokkal
Nem egyedül a szkíta törzsekből ismerjük női harcosok csoportjait. Görögországban, ahol a nemi szerepek különösen polarizáltak voltak, Pauszaniasz írta le a spártai Kleomenész király történetét, aki látványos győzelmet aratott Argosz fölött. Amikor azonban bevonult az üresnek hitt városba, váratlanul erős ellenállásba ütközött, amit a helyi asszonyok vezettek: „Amikor a spártaiak megérkeztek, a nők nem rémültek meg csatakiáltásuktól, hanem állták a sarat és vitézül küzdöttek.” (II. 20. 9.)
A római korban a történetírókat lenyűgözték a seregeikkel szembeszálló „barbár” törzsek, és különösképpen a köztük lévő nők. Egy parancsnok, Sextus Junius Britus az i. e. 2. századi Spanyolországban harcolva „együtt látta harcolni és meghalni a nőket a férfiakkal, olyan bátorsággal, hogy még csak fel sem kiáltottak a mészárlás közepette” (Appianosz: Ibéria története, 12. 71.).
A korszak női harcosait nem csupán bátorként, de igen hatékonyként is jellemezték. Hasonló problémával szembesült a germán törzsekkel való találkozásakor a híres tábornok, Marius is: „kezükben karddal és harci bárddal a nők szálltak szembe velük rettenetes fogcsikorgatással és dühvel. Az üldözőkre mint ellenségükre, az üldözöttekre mint árulóikra támadtak, a harcolók közé vetették magukat, puszta kézzel estek neki a római katonák pajzsának, kezükből akarták kicsavarni a kardot, és föl sem vették, hogy sebeket és szúrásokat kaptak testükre, végső leheletükig nem tört meg a bátorságuk.” (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok – Caius Marius, 19.)
Emellett a korban gyakran olvashatunk kiemelkedő női harcosokról is, mint például Artemisziáról, a görög királynőről, aki I. Xerxész flottaparancsnokaként bátran harcolt több tengeri ütközetben, többek között Szalamisznál is; vagy Boudicáról, az icenusok nevű kelta törzs uralkodójáról, aki véres lázadásban vezette népét a rómaiak ellen.
Boudica, az icenusok királynője (19. század)
Számos más nő is megérdemli, hogy színes és eseménydús életének emlékét megőrizzük. Ilyen Tomürisz, a masszageta törzs királynője, aki az i. e. 6. században csatában győzte le Nagy Küroszt, az Óperzsa Birodalom alapítóját: „Ekkor Tomürisz embervérrel töltetett meg egy tömlőt, megkerestette az elesett perzsák között Kürosz holttestét, s amikor megtalálta, belemerítette a fejét a tömlőbe, s a holttest meggyalázása után így szólt: »Bár élek és győztem, mégis megöltél engem, mert fiamat csellel elfogtad, ezért, ahogy megígértem, kielégítem vérszomjadat!«” (Hérodotosz: A görög–perzsa háború, I. 214.)
Támogasd a 
szerkesztőségét!
