Megtehette volna Mussolini, hogy magára hagyja Hitlert a második világháborúban?
2021. február 12. 08:06 Múlt-kor
Erőtlen szövetségek, erősödő Németország
1935 márciusában Hitler nagy nyilvánosság előtt kijelentette, hogy Németország nem veszi figyelembe a versailles-i béke előírásait, és hogy a szerződés tiltása ellenére újra bevezeti az általános hadkötelezettséget, valamint félmilliós haderőt állít fel.
A németek új fegyverkezési politikáját Olaszország rendkívül veszélyesnek ítélte meg, és Mussolini ennek jegyében 1935. április 11-re konferenciát hívott össze az észak-itáliai Stresa városában. A felek deklarálták, hogy meg kell akadályozni a fennálló renddel szembeni egyre erősödő német támadásokat, és megegyeztek, hogy közösen lépnek fel az egyoldalú szerződésszegésekkel szemben Európában. Ez a kiegészítés Mussolini kérése volt, ekkor ugyanis már készült az Etiópia elleni háborúra.
Stresa újabb kudarcot jelentett, a konferencia résztvevői ugyanis valójában nem vallottak egységes külpolitikai nézeteket, a Hitlerrel szembeni teendőkről pedig végképp másképp gondolkodtak. Franciaország 1935 márciusában együttműködési szerződést írt alá a Szovjetunióval. Az angolok válaszul a Franciaországgal vagy Olaszországgal történő előzetes egyeztetés nélkül flottaegyezményt írtak alá a németekkel, amelyben az állt, hogy Németország létrehozhatja hajóhadát, ami az angol flotta 35%-át tenné ki. A franciák ezt a lépést a németellenes szövetségesek közötti szolidaritás elárulásaként értelmezték, így megerősödött bennük az elhatározás, hogy továbbra is jó kapcsolatot kell fenntartani az olaszokkal.
Eközben az angolok és a franciák hiába próbálták megakadályozni Mussolini Etiópiával szembeni agresszióját, az olasz egységek 1935. október 2-án megindították a kelet-afrikai ország elleni támadásukat. A Népszövetség Tanácsa már október 8-án megállapította, hogy Olaszország ezzel a magatartásával (egy másik népszövetségi tagország megtámadásával) megszegte a szervezet szabályzatát, és ezért részleges gazdasági embargó bevezetését javasolta az ország ellen.
A britek és a franciák igyekeztek minél kisebb nyomást gyakorolni potenciális szövetségesükre, Olaszországra, nehogy a náci Németország karjaiba taszítsák. Erre az ideológiai szempontok mellett azért is megvolt az esély, mivel az olaszok – bár győztesen kerültek ki az első világháborúból – ugyanúgy a versailles-i békerendszer felülvizsgálatát szorgalmazták, mint a németek.
Az angolok különböző ajánlatokkal próbálták meg követeléseik mérséklésére bírni az olaszokat, és még saját gyarmati területeik egy részének feláldozását is fontolóra vették. Az ajánlat szerint, ha Etiópia átengedte volna területének egy meghatározott részét Olaszországnak, akkor Anglia kárpótlásul átadott volna egy sávot Brit Szomáliföldből. Mussolini azonban minden kompromisszumos megoldás elől elzárkózott, és amikor a német hadsereg 1936. március 7-én bevonult a demilitarizált Rajna-vidékre, az etióp kérdés mellékvágányra került. A Duce így nyugodtan befejezhette afrikai hadjáratát.
Mussolini 1936 júniusában vejét, Galeazzo Cianót nevezte ki külügyminiszternek, akinek az lett a feladata, hogy szakítson a Nagy-Britanniával és Franciaországgal folytatott, haszonelvű együttműködésen alapuló külpolitikával, és kezdjen közeledni az Olaszországhoz ideológiájában jóval közelebb álló hitleri Németországhoz.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
