Kiásatta meggyilkolt szerelmének holttestét, a nemeseknek kézcsókkal kellett előtte hódolniuk
2020. május 9. 08:22 Rákóczi István
D. Pedro, a szenvedélyes
D. Pedro 1320-ban született IV. Alfonz és Kasztíliai Beatrix gyermekeként. Korai életéről kevés adat maradt fenn, azok is lelki terheltségről árulkodnak: talán epilepsziás is lehetett, de annyi biztos, hogy hadart és dadogott. A sommás vélemény szerint „szenvedélye fékevesztett és erőszakos, heves dühkitörései mellett a perverziótól sem állhatott távol”.
Más helyütt Fernão Lopes azt sugallja, hogy saját neme felé sem volt közömbös. A „kelleténél talán egy kicsivel több szeretettel tüntetett ki egy Madeirai Afonso nevű apródot”, aki egy szerelmi flört után nemcsak a féltékeny király kegyét veszítette el, „hanem azt a tagját is, amit a férfiemberek a leginkább féltenek”. Igaz, később bepólyálták, „kissé elhízott, és nem kellett beretválkoznia”, de legalább túlélte a király haragját.
Nem így szerelmének, D. Inês de Castrónak a gyilkosai, akiket különös kegyetlenséggel bosszult meg trónra jutása után: „egyikük szívét elölről, a másikét hátulról szaggattatta ki, miközben az étkezőasztalnál időzve nagy örömét lelte kínos haláluk és szenvedésük láttán” – írja a krónikás.
A kínzás – ami része volt a középkor gyakorlatának – különösen foglalkoztatta, de fogalmazzunk egyértelműen: ez olyan elfoglaltsága volt, amelyben igen sűrűn gyakorolta magát, ahogy a vadászatban is, amiben a saját udvart 13 éves kora óta vivő serdülő királyfi végre sikereket és örömöt találhatott.
Megszállottsága D. Inés de Castro emléke iránt olyan új jegyet emel ki személyisége torz vonásai közül, amelyet történeti források nem igazolnak ugyan, legendák viszont őrzik históriáit. E szerint 1361-ben például az exhumált királyné előtt a nemességnek kézcsókra kellett volna megjelennie és hódolnia.
Ez a nekrofil jelenet a képzőművészettől a színpadig számos új elemmel gazdagította e történet amúgy is gubancos fonalát, és magyarázta a kortárssal, az azonos nevű I. Péter kasztíliai királlyal együttesen viselt kétes, „Kegyetlen” jelzőt. Furcsa, de ezzel párhuzamosan, a spanyol unokatestvérétől eltérően, egy másik állandósult jelzőt is elnyert a portugál király: „Igazságos Pedrónak” is nevezték. Mivel Mátyás királyunkhoz hasonlóan szeretett a „pórnép közé is elvegyülni”, a nép azt tartotta, hogy „nem volt még tíz olyan áldott év, mint uralkodása alatt”.
Az igaz, hogy apjával szemben egy véres belháborúban – Inês de Castro meggyilkoltatása miatt érzett bosszúból – ragadta magához a hatalmat, és ült 1357-ben a trónra, de 1367-ig megőrizte az ország külső és belső békéjét. A sors fintora, hogy mégsem Inês de Castrótól született gyermekei jutottak hatalomra 1385-ben, hanem egy másik törvénytelen fiú – egy közrendi nőszemélytől, Teresa Lourençótól még az uralkodása első évében született és elismert gyermek –, D. João, aki az Avis-rendi vagy ál-burgundi dinasztia megalapítójává lett.
A nemesség félte, az egyház pedig eltűrte még azt is, hogy biztosítsa a „beneplacitum regiumot” a pápa akaratával szemben az országa területén: szilárd hatalmat hagyva maga után távozott az élők sorából, miközben országa kezdte kiheverni a nagy pestis (1348) megpróbáltatásait.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
