Írek, indiaiak, új-zélandiak és angolok is álltak át a brit oldalról Németországhoz a világégések során
2018. október 24. 15:58 Múlt-kor
A 20. század legmeghatározóbb konfliktusai, a két világháború során nem minden brit katona harcolt kizárólag saját hazájáért. Németország mindkét háborúban emberhiánnyal küszködött, és igyekezett más országokat maga mellé, vagy legalább fiaikat saját seregébe állítani. E törekvések alól nem képeztek kivételt a brit, illetve a brit fennhatóságú területekről származó hadifoglyok sem.
Emberhiány és diverzió
Az első világháború alatt a német terveket még a világ különféle tájain való zavarkeltés jellemezte jobban – a német vezetés el akarta érni, hogy az antanthatalmak kénytelenek legyenek megosztani figyelmüket az európai háború és a gyarmataikon német befolyással elősegített konfliktusok között. E terv része volt az is, amikor 1914 novemberében az Oszmán Birodalom dzsihádot hirdetett az antant ellen. Ettől az intézkedéstől a központi hatalmak azt várták, hogy világszerte – köztük a brit és francia gyarmatokon – a muszlim lakosság fellázad az idegen hatalmak ellen. Ilyenre nemigen került sor a háború során, leszámítva az inkább az indiai függetlenség elérésének szándékával kirobbant 1915-ös szipojlázadást Szingapúrban.
A német agitáció következő célpontjai az ír nemzetiségű katonák voltak, akikből mintegy 200 000 állt a Brit Birodalom haderejének kötelékében. Nem csak a németeknek jutott azonban eszébe az ír–német együttműködés: az V. György brit király (uralkodott 1910-1936) által humanitárius munkájáért lovaggá ütött Sir Roger Casement buzgó ír nacionalista is volt, aki maga kereste fel a németeket azzal, hogy segítsenek neki felkelést szítani Írországban. A német vezetés meglátta a kínálkozó lehetőséget Casement ötletében, és lehetővé tették, hogy találkozzon ír hadifoglyokkal németországi táborokban.
A terv egyszerű volt: egy lázadó alakulatba toborozni minél több ír katonát, majd Írországban partra tenni őket a felkelés kirobbantásához. Casement számításai azonban nem úgy alakultak, ahogyan azt ő szerette volna: mindössze 50 embert sikerült meggyőznie. Az ír hadifoglyok nagy része egészen biztosan nem volt túlzottan jó véleménnyel a brit uralomról, azonban arra mégsem voltak hajlandók, hogy Németország által felfegyverezve visszatérjenek hazájukba, és konfliktust gerjesszenek, továbbá egy háború közepette elárulják a koronát, amelyhez hűséget esküdtek.
Valami azonban mégis kerekedett Casement és a németek együttműködéséből: az 1916. áprilisi, úgynevezett „húsvéti felkelés”. 1916. április 24-én mintegy 1500 ír nacionalista fegyveres vonult be a szigetország fővárosába, Dublinba, és igyekezett minél több helybélit megnyerni oldalára, hogy kiűzzék a briteket Írországból. A felkelők rendelkezésére Németország mintegy 20 000 puskát és egymillió lőszert bocsátott, azonban Dublin lakossága vonakodott a lázadók mellé állni, és a felkelés véres kudarcba torkollott. Maga Casement nem tudott részt venni a műveletekben, mivel a lázadás kitörésekor már brit őrizetben volt: felségárulás gyanújával letartóztatták, halálra ítélték, és még az év augusztusában felakasztották. A drákói brit válasz azonban – melynek keretében a felkelés több mint egy tucat vezéralakját kivégezték – megadta a lendületet Írország háború utáni függetlenedéséhez.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
