Így lehelt halálos gázt a világba a pokol kapuját őrző Kerberos, a többfejű kutya
2018. március 9. 11:46
Fény derül a főpapi titokra
A kutatók egy hordozható gázelemző rendszert használtak a barlang szén-dioxid szintjének tanulmányozására, ám az itt fellelt állati tetemek is elég bizonyítékkal szolgáltak a mérgező gázok jelenlétére. „A barlang előtt talált, nagy számú, elpusztult rovar és madár is megerősítette a halálos szén-dioxid-tó létezését” – írják a kutatók. – „Mindjárt az első kutatási napunkon két madár és több mint hetven bogár tetemét találtuk meg.” Ráadásul a helybéliek halott egerekre, macskákra, menyétekre és gáztól megfulladt rókára is bukkantak a helyszínen. Ezek a halálesetek általában az esti sötétedéskor és a reggeli órákban történtek.
„Ez azért lehet, mert a barlangban található szén-dioxid-tó gázszintje folyamatosan változik a nap folyamán” – mondta Pfanz. – „A kora reggeli órákban igen magas értékeket mértünk, majd ezek egy részét a napfény infravörös fénye elpusztította és alacsonyan tartotta napközben, ám napnyugtakor a gázszint ismét emelkedni kezdett.” A kutatók ebből arra is következtettek, hogy a birkák, kecskék és más állatok feláldozását ezért elsősorban reggel vagy este végezték el.
A papok valószínűleg tudatában voltak egy másik titoknak is. A barlangi gázok ugyanis elsősorban a talaj szintjén bizonyultak halálosnak. Amíg az állatok néhány percen belül elpusztultak, a papok egy magas kőre álltak, hogy így elég távol kerüljenek a halálos gázok forrásától. „Ebben a magasságban akár húsz-negyven percig is ácsoroghattak és lélegezhettek anélkül, hogy veszélybe került volna az életük” – mutatott rá a szakember. – „Ám miután a szén-dioxid koncentráció mind az Apollo-templomban, mint a Plutóniumban jóval meghaladta a 60-80 százalékot, a papok bizony komolyan szédülhettek és elképzelhető, hogy a gázok hallucinogén hatása miatt nem voltak egészen maguknál.”
A közösség tagjai azonban valószínűleg biztonságban maradtak. A tó kiterjedése soha nem haladta meg a másfél métert, és miután a szén-dioxid nehezebb a levegőnél, ezért jó eséllyel a barlang alján maradt. „Egy-egy ilyen áldozati szertartást több százan figyeltek a barlang bejárata előtt felépített templomban kialakított ülőhelyekről” – mondja Pfanz. – „Ők biztonsággal nézhették, hogy mi történik az arénában, amikor a papok az istenségek nevében kisebb madarakat, elsősorban fecskéket vagy galambokat vetettek a tóba, és figyelték azok haláltusáját.”
A kutatók méréseikkel bizonyították, hogy a barlangi üreget érő napfény és a szél is hozzájárul a mérgező gázok terjedéséhez. A Duisburg-Essen Egyetem munkatársai által vezetett csapat emellett tanulmányozta az ókori szerzők írásait is a helyi áldozatbemutatási rituálékról. Az időszámításunk előtti első században élt görög földrajztudós és utazó, Sztrabón például egy feljegyzésében úgy fogalmazott, hogy „a barlangban annyira sűrű és homályos a pára, hogy a talajt sem lehet látni”. Ebből arra következtetett, hogy minden ide belépő állat azonnal elpusztult. A korabeli papok persze szívesen kérkedtek természetfeletti erejükkel, miközben ki és besétáltak a barlangba. Jól tudták, hogy mikor szabad áldozatot bemutatni az üregben, hogyan maradjanak távol a kigőzölgéstől és biztos, ami biztos alapon gyakran tarthatták vissza a lélegzetüket. A tanulmány az Archaeological and Anthropological Sciences folyóiratban jelent meg.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
