Hogyan élték túl a baptisták a Rákosi- és a Kádár-kort?
2014. november 12. 17:01 Kovács Kamilla
Ócsa: egy esettanulmány
Kovács Géza ekkor saját akaratán kívül, az államhatalom kedvének kiszolgáltatva az ócsai baptista gyülekezet lelkipásztora lett. Itt újabb „államügy” gerjesztett konfliktust: „Az ócsai imaház kicsi volt és különösen korszerűtlen. Vályogból épült és agyagpadlós volt akkor, amikor a gyülekezet tagjai kevés kivétellel már hajópadlós, vagy parkettás szobában laktak. Nagy lelkesedéssel új imaház építésébe kezdtek. 1957-ben építési engedélyt is kaptak. A probléma, és a gyülekezeten belül gerjedő meghasonlás abból fakadt, hogy a pásztor irányításával kiemelkedően szép templomot akartak építeni: vörös Ábrahám-hegyi ciklonkőből. A kő ideszállítása, majd megfelelő kőfaragó és hívő szakemberek megtalálása, megszervezése sok időt vett igénybe. Ezen túl a kő faragása és a faragott kőből való építkezés időigényes munka volt. Közben letelt a két év és az építési engedély lejárt. Meg kellett volna újítani a hivatalos iratot, hogy a munkálatok tovább folyhassanak. Ám az ÁEH ehhez ekkor már nem járult hozzá.”
Ez a hivatali intézkedés óriási traumát okozott a gyülekezetnek. Hetényi Pál, az akkori ócsai lelkipásztor minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy újra megkaphassák az engedélyt, de intézkedéseivel csak annyit ért el, hogy az ÁEH bevonta az ő lelkipásztori igazolványát is. A gyülekezet meghasonlása abból eredt, hogy egyesek lelkipásztoruk mellé álltak, és az ügy mártírjaként tekintettek rá, míg mások, akik kezdettől fogva ellenezték a különleges kőtemplom építését, saját igazukat erősítették: ha hagyományos módon építkeztek volna, már készen is lehetne az új imaház.
Kovács Géza a megosztott gyülekezet új lelkipásztoraként megpróbált békességet teremteni. Bejelentette, hogy nem oszt úrvacsorát, amíg a konfliktus nem rendeződik a gyülekezeti tagok között. Meghallgatott minden felet, de határozott állásfoglalás helyett csak annyit ír könyvében: „az akkori politikai szituációban valóban nem volt helyes ilyen kőtemplomot tervezni.” A további konfliktusgerjesztés helyett a békességre törekedve elbeszélgetett a két oldal „leghangosabb képviselőivel”, akik aztán belátták, hogy a köztük levő ellenségeskedés „nem Istentől jövő”.
A gyülekezet „lelki megújulása” vonzóvá tette az istentiszteleteket, aminek az lett a következménye, hogy a látogatók már nem fértek el az imaházban. Kovács Géza a régi imaház kibővítését, illetve apróbb korszerűsítési munkákat kezdeményezett. Természetesen mindezt az ÁEH tudtán kívül: „főszempont volt a gyorsaság, hogy mire bárki felfigyel rá, már legyen készen. Az illetékes hatóságok nem is léptek közbe.”
Amilyen hirtelen és váratlan volt Kovács Géza eltávolítása az újpesti gyülekezetből, olyan váratlan volt visszarendelése is. Huszonkilenc hónapot töltött családjával Ócsán. A visszarendelés azonban nem volt hátsó szándék nélküli: az ÁEH és Palotai Sándor abban bíztak, hogy az ideiglenes eltávolítással kellőképp megtörték a lelkipásztort, aki szolgálatkész, párthű emberként tér majd vissza. Első követelményükkel már 1964 tavaszán előálltak: „a baptista közösségben központosítani kell a gyülekezetek adakozását és ezzel együtt a lelkipásztorok fizetését. Ki kell alakítani azt a rendet, hogy minden gyülekezet küldje be a hívek adakozását a központba. A beküldött pénzzel aztán az egyház központja gazdálkodna, központilag állapítanák meg minden lelkipásztor méltányos fizetését. ”
Kovács Gézának nem tetszett az ötlet: „mi az önálló gyülekezetek felelősségében gondolkodunk”. Az ellenvélemény következménye vita lett, aminek végeredményeként az osztályvezető kézfogás nélkül, a következő szavakkal küldte el a pásztort: „úgy látszik ön nem lesz egyházának a pénzügyminisztere.” Természetesen ez az egyszemélyes ellenállás nem tudta megfékezni az ÁEH tervét, és a lelkipásztorok fizetésének központosítása 1965-ben megtörtént.
Nem sokkal később újabb problémák jöttek. Fegyelmi eljárást indítottak Kovács Géza ellen, mert Tahiban „üdültetés helyett evangelizálást folytatott”. Az ítélet szerint újra el kellett hagynia családjával együtt Budapestet, és vidéki szolgálatot kellett vállalnia. Szigetszentmiklóst jelölték ki számára. Felesége azonban levelet írt az ÁEH főelőadójához, amelyben azt kérte, hogy a két nagyobb fiúk Újpesten fejezhesse be az iskolai tanévet, mert egyikük abban az évben készült az érettségire, a másik pedig az általános iskola nyolcadik osztályát végezte. „A feleségem levelére rendkívül gyorsan, 24 órán belül, és rendkívül hevesen reagáltak az egyházunk vezetői. (Az ÁEH ugrasztotta őket.) Kocsival jöttek értem, és kérték, hogy vigyem magammal a lelkipásztori igazolványomat. Statáriális gyorsasággal bíráskodást folytattak, és kimondták, hogy mivel én a feleségemet is felhasználva taktikázom velük, elveszik igazolványomat, és soha többé, sehol nem lehetek lelkipásztor.”
Kovács Géza ezt követően polgári munkahelyet vállalt, a Chinoin vegyészeti és gyógyszergyár segédmunkása lett. Nem adta fel azonban lelkipásztori szolgálatát sem, a bátrabb gyülekezeteket, melyek engedély nélkül is fel mertek kérni prédikátorokat, gyakran látogatta. Ezt a turpisságot az ÁEH kifigyelte, és felajánlották neki: „Ha abbahagyod az országjárást, megkapod Budafokot.” Így lett Kovács Géza a budafoki baptista gyülekezet lelkipásztora, ahonnan aztán még számtalan helyre sodródott kalandos életében.