Híd alá rejtett borospincékben búcsúzott a szesztilalom „borzalmaitól” a New York-i elit
2017. február 6. 13:10
Szűz Mária szobra fogadta a New York-i elit tagjai közül kikerült néhány száz látogatót, amint keresztülsétáltak a Brooklyn-híd manhattani oldala alatt található sötét, hideg pincéken. Egy zenekar elkezdte a Kék Duna keringő első tatusait játszani. A hölgyek figyeltek, nehogy nekidőljenek a ferde, omladozó falaknak, a férfiak pedig a frakkjuk épségére vigyáztak. A párok az ANTHONY OECHS & CO. feliratú boros ládák között keringőzni kezdtek. Egy üveg jó minőségű pezsgő járt körbe, miközben egy pincér kristálypoharakat kínált egy tálcáról. Néhány méterrel magasabban, az utcán közben a gazdasági világválság időszakában készült Packard és Hudson autók száguldoztak mintegy 30 kilométer/órás sebességgel. 1934. július 11. volt, és amint a The Pittsburgh Gazette című lap fogalmazott, a „száraz-korszak” véget ért.
Az egybegyűltek egy új korszak kezdetét ünnepelték. Amikor az Anthony Oechs borforgalmazói a Brooklyn-híd több mint két évtizede használaton kívül álló borospincéihez költöztek, a hűvös termek újra azt a funkciót töltötték be, amelynek kedvéért építették azokat 1876-ban – hét évvel azelőtt, hogy a hidat megnyitották volna az autós forgalom előtt.
A borospincék megépítése eredetileg egyfajta kompromisszum része volt. Amikor Washington Roebling vezető hídmérnökként terveket készített egy Brooklynt és Manhattant összekötő hídról, problémaként merült fel, hogy mit kezdjenek azzal a két létesítménnyel, amelyek az építkezés útjában álltak. Az East River brooklyni oldalán a Rackey's Wine Company, a manhattani oldalon pedig a Luyties & Co. árulta italait a szomjas New Yorkiaknak.
Roebling azonban ebben meglátta a lehetőséget, amellyel a híd építésének 15 millió dolláros építési munkálatai csökkenthetők voltak. A szerkezet ugyanis lehetővé tette, hogy a két parton a hídba beépítve több kisebb helyiséggel egyetemben egy-egy borospince létesüljön. A helyiségeket ezt követően – a város adósságának csökkentése érdekében – helyi cégeknek adták bérbe, amelyek aztán főként raktárként használták azokat.
Roebling terve bevált, mind építészetileg, mind pénzügyileg. A következő negyven év során számos italgyártó vette bérbe a híd alatti pincéket. A városi dokumentumokban például az olvasható, hogy 1901-ben Luyties Brothers 5 ezer dollárt fizetett egy, a híd manhattani oldalán található pincéért, míg Brooklynban az A. Smith & Company évi több mint 500 dollárért vett bérbe egy borospincét 1901 és 1909 között.
A híd alatti sötét, és folyamatosan hűvösen tartott pincék még a legkényesebb bordeaux-i, burgundi és champagne-i boroknak is tökéletes tárolási lehetőséget kínáltak. A pincéket a világ minden tájáról érkező minőségi borok töltötték meg, és a helyiségeket ezt követően úgy alakították át, hogy a bennük tárolt italok hírnevéhez méltó legyen. A pincék kanyargó labirintusát kifestették, és francia utcaneveket – Avenue Les Deux Oefs, Avenue Des Chateux Haut Brion – véstek fel a falakra. Idővel a vidéki Európát idéző illusztrációkkal díszítették azokat: visszafogott tónusú indák és lila szőlőfürtök tették otthonosabbá a helyiségeket.
A falakon régi költemények is megjelentek, mint például a következő, Luther Máronnak vagy Johann Heinrich Voss német poétának tulajdonított rövidke költemény: „Aki nem szereti a bort, a nőket és a dalt,/Örök életére bolond marad”. Arra senki sem emlékszik pontosan, hogy a Szűz Mária-szobor mikor került a manhattani pincék egyik kis fülkéjébe. A legenda szerint egy kereskedő Pol Roger franciaországi Épernay-ben található pincéiből lopta az alkotást. A szobornak 1942-ben rejtélyes módon nyoma veszett.
Az alkoholtilalom alatt a pincékben tárolt borokat elszállították, és helyüket újságok raktárhelyiségei vették át. A szesztilalom végét követően azonban ismét megjelentek a borosüvegek a hűvös helyiségekben. A fentebb felidézett 1934. július 11-i ünnepséget a Anthony Oechs & Co. tiszteletére tartották, amely nem sokkal korábban költözött be a pincékbe. A második világháborút követően azonban New York városa logisztikai okokból teljes mértékben átvette a pincék kezelését. Azon kevesek, akiknek az elmúlt fél évszázadban lehetősége nyílott meglátogatni a történelmi pincéket, úgy fogalmaznak, még mindig érezni azt a szellemiséget, amely egykor áthatotta a különleges helyeket.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
