Hét híres magyar sors, amelyet a trianoni béke alakított
2020. június 4. 13:59 Múlt-kor
Esterházy János (1901-1957)
A felvidéki magyarság egyik legjelentősebb politikai alakja, Esterházy János 1901-ben látta meg a napvilágot Nyitraújlakon. Édesapját négyéves korában elvesztette, innentől nővérével és húgával együtt özvegy édesanyja nevelte. A vegyes lakosságú településen nevelkedve a magyar mellett a szlovák nyelvet is gyermekként sajátította el.
Budapesti gimnáziumi, majd kereskedelmi tanulmányai után már a nyitraújlaki birtokon gazdálkodott, amikor a Felvidék cseh megszállás alá került. Magyar nemesekként birtokaik nagy részét elvesztették, azonban az adót a létrejövő csehszlovák állam az eredeti birtok nagysága után hajtotta be a családon.
Politikai pályája a trianoni béke után, az 1920-as évek közepén indult: a magyarok asszimilációját célul kitűző csehszlovákizmus ellen lépett fel. Tevékeny részese volt a felvidéki magyar politikai életnek, 1931-ben a Népszövetség keretein belül működő Csehszlovák Köztársasági Magyar Népszövetségi Liga vezetője lett, majd az 1932-ben megalakuló Országos Keresztény Szocialista Párt elnöke.
Esterházy János (kép forrása: Wikimedia Commons)
A párt fő követelései a minél szélesebb önrendelkezés biztosítása, a magyarlakta területek számára a fejlődés lehetősége voltak, a Felvidék és az ekkor szintén Csehszlovákiához tartozó Kárpátalja autonómiájáért küzdött.
1935-ben a magyar képviselők támogatása tette lehetővé, hogy a leköszönő Masaryk helyére Edvard Beneš kerüljön az ország elnökeként – a magyarok későbbi kitelepítője miniszteri széket is felajánlott Esterházynak, ő azonban ezért cserébe a magyar jogfosztottság megszüntetését követelte, amit Beneš nem volt hajlandó teljesíteni.
Az 1936-os érsekújvári kongresszus során megalakult Egyesült Magyar Pártnak Esterházy lett az ügyvezető elnöke, a magyar autonómiatörekvésekkel szellemileg rokonnak tekintett Hlinka-féle szlovák önrendelkezési küzdelmet is támogatta.
Az 1938-as első bécsi döntés, a Felvidék déli részének Magyarországhoz való visszacsatolása után Esterházy kassai képviselőként üdvözölte Horthy Miklóst, azonban fontosnak érezte, hogy továbbra is képviselje a Csehszlovákia területén maradt mintegy 66 000 magyart, így ő ott maradt, és folytatta munkáját.
A Kassára bevonuló Horthytól találkozásukkor azt kérte, biztosítsa ugyanazokat a jogokat a Magyarországhoz került szlovák lakosságnak, amelyekért ő küzd a csehszlovákiai magyaroknak.
Az 1939-ben létrejött „független” Szlovákiában Esterházy tovább küzdött a magyarok jogaiért, egyúttal egyetlen képviselőként nem szavazta meg a zsidók kitelepítéséről szóló 1942-es törvényt.
A háború végnapjait is Pozsonyban töltötte, mivel úgy érezte, nincs félnivalója a bevonuló szovjetektől. Csalódnia kellett: április 20-án Gustáv Husák későbbi csehszlovák elnök ekkor belügyi megbízottként elfogatta és a szovjet katonai rendőrségnek adta át.
Több társával együtt Esterházyt egy moszkvai kirakatperben a fasizmus támogatójaként kényszermunkára ítélték. 1949-ben kiadták Csehszlovákiának, ahol még 1947-ben halálra ítélték, ezt elnöki kegyelemmel életfogytiglani börtönre enyhítették.
1955-ben 25 évre csökkentették az ítéletet, azonban 1957-ben – miután már az ország szinte összes börtönében raboskodott – a morvaországi Mírovban meghalt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
